Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2010. január 10., vasárnap

A virágos kert



Nem tudom mi van ma velem. Reggel fél öt,csak forgolódom az ágyban. Nem tudok aludni. Felülök az ágy szélére és félig álmosan bámulok magam elé. A síri csendet a faliórám kattogása töri meg. Nem szokott zavarni,de ma olyan hangosan üt,mint az árverezők kalapácsa. Odabotorkálok az ablakhoz,kint harapnivaló sűrűségű köd. Hát igen,ez még január. Azt hiszem megiszom a cappucinomat. Ilyen korán nem szoktam inni.
A konyhában az előző esti "vacsora csata" csendélete fogad. Komótosan helyet csinálok a "szeánsz"-hoz,de hol a tej? Álmosan keresem,úgy látom elfogyott. Na nem számít,megiszom complettával(amit utálok). A mindenit, hát nem odacsípem az asztal fiókkal az ujjamat. Kezdek felébredni. Hát ez meg milyen sustorogás? Felforrt a víz a mikróban! Kell nekem az ujjaimmal foglalkozni. Mit szopogatom? Na mindegy, a víz az már úgyis eltűnt a bögréből,takaríthatom az asztalról. Azt hiszem, kezdek ideges lenni. Takarítás. Nyugtatom magam nyugi,nyugi(húgom is mindig ezt mondja nekem,csak nem tudom, hogy miért?). Végre sikerült a "mű". Vegyes érzelmekkel kevergetem a cappuccinónak alig nevezhető folyadékot,de miért nem édes? Nem tettem bele édeskét,vagy az tegnap volt? Megkóstolom még egyszer. Ez tényleg mosogató víz. Na mindegy, teszünk bele egy kis édeskét. Ez meg egy kicsit így túl édes. Most már nem számít semmi,semmi sem számít! Várjunk csak. A gyógyszereimet már bekellet volna vennem. Mindegy, talán még nem késő. Elő vele. Még ezt is utálom,melyik a reggeli, a piros? Abból a picikéből mennyit is kell bevenni,mi van ma? Hétfő? Páros hét? Azt hiszem hármat,meg még, melyik is az, ja, ez a rózsaszín. Ez az. Lementek,de most már tényleg nyugi. Nem is csinálok semmit,leülök a fotelbe,de ez az álló lámpa ..kat...kat...miért nem akar világítani? Kiégett az égő! A kalapács még hangosabban kattog. Nyugi. Az ablakon gyenge fénysugár szűrődik be, félhomály van. A szoba szekrény polcán egy letört levelű virág. Nézem...nézem és elmerengek.

Régen történt,még egészen kis srác voltam, vidéken, nagymamám udvarán rugdostam a kissé behorpadt gumi labdát,döngetve a deszkából készült nagykaput. Mama nem szólt érte,hozzászokott a "csata zajhoz"(három,majd egykorú unoka), különben is, a labdát azért kaptam tőle, hogy rugdossam. Döngött is kapu, mama meg az udvarban lévő kiskertjében tevékenykedett. Volt egy kis konyhakertje, ami vidéken általában természetes és egy kis virágos kertje. Mindkettőt nagyon szerette(unokáit is), legtöbb idejét a növények közt töltötte. Az a nap, mikor tehetségem kezdett kibontakozni(a kapu a tanú),megtörtént a tragédia. Nem tudom hogy találtam el a labdát, pedig jobb külsővel egész különleges csavarást alkalmaztam(kísérlet volt), tény, hogy a labda úgy vágódott a virágos kertbe, mint egy ágyúgolyó, telibe találva egy kardvirágféle virágot..tudtam,hogy a mama észrevette és mivel nem becézgetve mondta a magáét, sejtettem,hogy nagyon mérges(még annál is mérgesebb volt). Nagy léptekkel oda sietett a virághoz, közben az okító monológot ismételgetve, a letört virágot gyengéden megfogta és óvatosan egy karóhoz kötötte, a labda meg eltűnt a kötényében. Lehangoltan nézegettem a lábamat, felidézve az ominózus rúgást,de már mindegy. Különben is, nem tudom miért kellett elvenni a labdát, hiszen csak egy szál virágot találtam el, a mamának még úgy is sok marad, miért kell egy szál virágból ekkora ügyet csinálni. Mindegy, az udvaron való szárny próbálgatásomnak vége lett, csak kint az utcán folytathattam(kapu nélkül). Mindez nagyon régen volt, hatvan éve. Azóta nekünk is lett telkünk, feleségemmel együtt megszállottan kertészkedünk(hobbi szinten).Tél vége felé, már virágmagokért futkározunk, tervezgetünk, palántázunk, keltetünk, úgy, hogy április közepére a lakásunk úgy néz ki,mint egy növényház. Az én tevékenységem semmi a nejemhez képest, ő ezen a téren mindent elkövet az elképzelésének megvalósításához, úgy gondozza, ápolja a növényeket, hogy az ismerősök már kész kertészként kezelik( pedig a pesti beton dzsungelben nőtt fel). Nyáron izgalommal várjuk, hogy a magból mikor bújik ki a tő, mekkorát nő, milyen lesz? Mikor meg már színpompában van az egész udvar( lehetőleg úgy ültetünk, hogy tél kivételével,minden évszaknak megfelelő virágok nyíljanak) nem birunk eléggé gyönyörködni a látványban. Unokáink a nyarat nálunk töltik, önfeledten játszanak,kiszabadulva a panel fogságából. Egyik alkalommal arra kértek, labdázzak velük. Hozták a labdát és gyerünk az udvar közepére. Ment a nagy rugdosás, mígnem elővettem az ősrégi rugó technikámat(amit srác koromban nem tudtam érvényesíteni) és puff, telibe találtam egy virágzó hibiszkusz szárat. Lemerevedtem, nyakam behúztam és dülledt szemmel meredtem a letört szárra. Odafutottam, próbáltam a megtört szálat kiegyenesíteni. A két unokám mellettem guggolt, segítettek kikarózni, egyszer csak a kisebbik unokám,(látva arcomon, hogy le vagyok törve mint ez a virág), megpróbált vigasztalni," nem baj papa, úgyis van még belőle".
Ránéztem a virágra és a mama jutott eszembe. Igazából ekkor értettem meg őt. Remélem,hogy "odafentről"megbocsájt, hiszen a nyolc év vele töltött időszak alatt sikerült a "palántáját"úgy nevelnie, gondoznia hogy a természettel örök barátságot kötött. Az ablakon halványan kezd beszűrődni a fény, odamegyek a szekrényhez és egy kis pálcikához odakötözöm a letört ágat. Kinézek, eltűnt a köd, a nap is mintha kezdene kisütni, de mi az? Megállt az óra, nem hallom kattogni. Jár, de milyen csendben. Na jól van, megyek összerámolom a konyhát, mire anyjuk felkel,legyen neki jó napja.

















1 megjegyzés: