Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2010. december 30., csütörtök

2010. december 22., szerda

MINDEN KEDVES OLVASÓMNAK BÉKÉS, BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK

2010. december 19., vasárnap

Káposztaágyon sült csukaszeletek

Egyik kedvenc halételeim közé tartozik a csuka, minden féle formában. Mivel húsa száraz, ezért jó párosítani szalonnaféleségekkel. 
Hozzávalók:
1 dl.olaj
1 kg.-os filézett,beírdalt csuka (szálka még nyomokban sem található)1 kis fej kelkáposzta
20 dkg.szeletelt bacon
2 gerezd fokhagyma
1 kk.szódabikarbona
majoránna
liszt
olaj a sütéshez




A nagyobb csíkokra vágott kelkáposztát szódabikarbonás  enyhén sós vízben leforrázzuk. A vízből kivéve (jól lecsepegtetve!!) egy kiolajozott tűzálló tálba terítjük.Enyhén sózzuk (vigyázat, könnyen el lehet sózni!),
majoránnával ízesítjük. A szalonna felét kockára vágva  a káposztára szórjuk.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                              A halszeleteket JÓL megmossuk, sózzuk (bedörzsöljük ) és a bőségesenzúzott fokhagymával (amit előzőleg olajban elkevertünk)  megkenjük.              
Lisztben megforgatjuk és forró olajban kisütjük.


Rátesszük a káposztaágyra, rátesszük a baconszeleteket,



Köret: sült csicsóka


Mivel én nem vagyok a tálalás mestere,ezért inkább gyorsan megeszem.
             JÓ ÉTVÁGYAT        

2010. december 3., péntek

A végtelen mese (csak gyerekeseknek)

Unokáim (8 és 12 évesek) minden nyáron nálunk nyaralnak. Ezzel a dologgal nem is volna semmi baj, csak évek óta megszokták, (kicsi koruk óta) hogy nálunk mese nélkül nem lehet elaludni. Azon az „ominózus” napon, piszkosul fáradt voltam, (valahogy rengeteg munka szakadt a nyakamba) el akartam „ódázni” a mesét. Na, még csak ez hiányzott! Lett is olyan „ifjúsági forradalom”, amelyből egyből észre vettem, hogy túlerővel állok szemben, így kénytelen voltam megadni magam. A hogy elkezdtem a mesét, „hol volt, hol nem volt… „hangos ellenállás az „ifik” részéről,-„ne ezt… ez marha unalmas!”
Na, most aztán tényleg meg vagyok lőve, hiszen a mese repertoárom az elmúlt évek alatt kimerült. Gondoltam, egyezkedésbe kezdek.
Az volt az „egyezség,” hogy ha még ismernék is a mesét, hallgassák végig és ha nem tetszett, holnap kettő „vadás” új mesével jövök elő. Így aztán új stílusban, ez került „adásba”

A LÖKÖTTEK TALÁLKOZÁSA (népmese után szabadon)

A parasztember (a szerencsétlen) megnősült. Hű, de milyen „csajkást” vett el. Agya olyan sötét volt, mint az éjszaka, vagy , még annál is sötétebb. Ez a „sprinkó” mindig játszotta a nem létező eszét, amit a mi parasztunk egyre nehezebben viselt el… (de gyerekek… ilyen csak a mesében van!)
Szóval, a „csajkás” kiverte a balhét, miért mindig a férje megy a vásárba eladni a szekér búzát, mikor őt az Isten is erre teremtette.
Oké,-mondta az „ipse”, (mert már nem bírta cérnával) akkor húzzál be a városba.
És, hogy adjuk a búzát?- kérdi a sötét agyú „díva”.
Hát, ahogy jár, vagyis ahogy általában veszik, volt a paraszt embertől a rendkívül pontos válasz.
A városban a „hígagyút” lerohanja egy kereskedő és arra a kérdésre „hogy adja a búzát?”- villámként lökte ki a választ,”ahogy jár!”
A kereskedő agyában kigyulladt a „pilács”, mindjárt kiszúrta, hogy ez a nő, tök hülye, tehát, falhoz lehet állítani. Mindjárt kinyitotta a szöveg láda fedelét és az agyában megfogant szélhámos szöveget eleresztette.
A búza most úgy jár, felit adják hitelre, felit meg a várakozás fejibe.
A „spinkó” erre a válaszra úgy nézett, „mint Jenő a moziban.”
És „pízt” mikor kapok?-kérdezte a tökagyú nő.
A legközelebbi vásárkor,-volt a válasz.
Jó, jó, de hogyan ismerjük meg egymást?-kérdi a pénzsóvár”baby.”
Én oda adom a rossz kabátom, maga meg ide adja a bundáját. Ki-ki megismeri a maga holmiját, így egymásra találunk-válaszolt a kereskedő.
Oké-volt a válasz (mert a férje mindig „okézni” szokott, ha valamibe bele ment, kivéve, ha tehéntrágyába lépett.)
Otthon az asszony büszkén adta le a „drótot” a férjének a vásári működéséről. Hát azt nem lehet mondani, hogy a parasztember seggét verte a földhöz örömében. Ez már nála is kiverte a biztosítékot. Begurult, a „pipától” nem látott, a méreg elkapta, lábával úgy toporzékolt, mint vad ló vágtázás közben.
Elmegyek világgá-mondta és addig haza nem jövök, míg még egy ilyen hülyét nem találok.
Egy erdő közepén útját keresztezte egy ház, amibe egy vénasszony tanyált.
Mi a francot keres itt?-kérdezte a nyanya.
Most érkeztem a túlvilágról-felelt a parasztember,(mert már meg volt a terve.)
Nem találkozott a fiammal?
Dehogyneeem! Csonttal és ronggyal kereskedik. Rongyos szegény, rossz a kabátja, maga húzza szekeret.
Jó ember, visszamégy még oda?
Vissza én!
Van egy szürke lovam, van három kalácsom, aztán itt van a gyűjtött pénzem… meg most jut eszembe, itt van egy jó kis bunda, vásárról hozta haza a férjem, valami lökött asszonyt vágott át, vigye el szegény fiamnak.
Alig ment el a tekeres agyú paraszt, megérkezett az „embőr”, aki nem volt más, mint a kereskedő. Az asszony boldogan nyomta a süketet, hogy a fiukról hírt kapott és mennyi mindent küldött neki a túlvilágra… túlvilágra… túlvi .hrrr… hrrr… hrrr.
Papa… Papa… alszoool?-ébredek a hangra riadtan. Lassan tájékozódom, hogy hol vagyok, majd hallom a gyerekek kérdését- aztán… aztán, mi van a túlvilággal?
Miféle túlvilággal? Próbálok az alvásból kikecmergni… -ja a túlvilággal… ahhoz már semmi közünk… ellenben a kereskedőnek felment az „agyvize” és beindult a paraszt után, aki már észre vette, hogy valaki állat módjára közeledik. Gyorsan odaugrott egy ferdén növő fához és a hátával megtámasztotta.
Hello teso, nem láttál erre menni egy embert- kérdi Győzike stilusban habzó szájjal a kereskedő.
De láttam, de az nagyon erős ember, bika jegyében született. Senkitől sem fél, csak tőlem.
Visszahozná nekem azt az ember? Busásan megjutalmazom,adok egy lepedőt!
Nem mehetek, mert ezt a fát kell tartanom, hogy ki ne dőljön.
Tartom én, csak hozza vissza minél előbb -azzal át vette a „főszerepet”.
Hát lehet, hogy még most is ott várja a „vastapsot”.
Otthon, amikor a paraszt elmondta a feleségének, hogy nem ő a legsötétebb egyén a földön, az asszony kihúzta magát és közölte, hogy,”na, a mai naptól átveszem a parancsnokságot”.
A parasztember most döbbent rá, hogy az asszony hülyének őt tartja és annyit dünnyögött magában, hogy”okos enged, szamár szenved,”de hol itt az okos ember?
A mese végén egy darabig csend volt, aztán a kisebbik unokám megkérdezte-papa és hova lett a szürke ló?
A szürke ló?-kérdeztem én is. Hát… hát… az egy másik mese… majd holnap elmesélem.
Így történt, hogy másnap este a „Szürke ló esete” című mese lett előadva folytatásos mese formájában, mivel a két „csibész” sportot űzött abból, hogy mit felejtettem ki, így biztosítva a mindennapi „fejből” mesélést.

2010. november 25., csütörtök

Ami egyszerű,...az egyszerű

Pindur cica: Cirmi… Cirmiii… itt vagy?

Cirmi cica: Yes, baby.
P: Mi a szösz, mi ez az ékes tájszólás?
C: Ja kérem, az uni, az unió.
P: Hogy oda ne rohanjak. Tudsz még valamit angolul?
C: Ja, sprehen die… english.
P: Nagy vagy. Mindig tudtam, hogy nem fogsz elveszni a nagyvilágban. De most nem ez a téma. Képzeld, a gazdit megint láttam a konyhában.
C: Jézusom, remélem, imádkoztál?
P: Hát mondtam egy fohászt az égiekhez…
C: Történt valami említésre méltó dolog?
P: Hát, ahogy vesszük. Minden esetre elmondom a történteket. Nagyban számítógépezik, már vagy fél órája keresi a billentyűzeten az „ű” betűt, (úgy látszik megtalálta) többször próbált rájönni, hogy mit írt,(mert amit leírt, annak semmi köze nem volt a gondolatához, ugyan is, felismerhetetlen szöveggel szemezett) egyszer csak felpattant a helyéről és közölte, hogy „én ezt elkészítem”.
Igaz, hogy a gazdasszony tekintete átment rémületbe, de jobbnak látta, hogy most jobb, ha nem szól bele a nagyok dolgába. Elgondolkodva nézte a tv-ben a” valakinek a lányait”.
C: Na és mi ebben a „téma”?
P: A téma? A téma ezután jött. A gazdi kiment a konyhába és nagy csörömpöléssel szedte elő a különböző edényeket, időnként egy, egy nem ismert irodalmi műből idézve, „a qrva életbe”, valamint maga elé dörmögve, hogy „basszus”. Ezt akkor mondta, mikor a felső konyhaszekrény nyitásakor a csokoládé figurák úgy pattogtak a fején, mint réten a szöcskék. Ezek a csokik ugyanis már mikulásra voltak ide „bespájzolva”. Az igazi „cifrázás” akkor volt, amikor a robot gépet akarta kivenni a konyhaszekrényből, ugyanis ahhoz ki kellett pakolni az egész szekrényt. A konyha egyből csatatérré változott, majd kiabálva kérdezte, hogy „hol van a sütő papiiiiir! Mikor már harmadszor hangzott el az indián üvöltés, (a harmadik már szobaajtóban) gazdi asszony, kissé bosszúsan,(nem csoda, épp most történt a tv-ben a lányokkal valami) közölte, hogy „az alsó fiókban”. Gazdi az össze alsó fiók kihuzigálása után, visszaosont a kijelölt kérdezési helyre,(az ajtóhoz) és közölte, hogy ”ott nincs.” A válasz kb. öt perc múlva érkezett, „annak ott kell lenni, még én tettem oda”! Újabb alsó fiókos műsor, újabb „szókincs” áradat. Nem sokára megjön a felmentés, gazdasszony formájában. Szemével végig tekintett a „tájkép csata után”-i kompozíción, majd félénken megkérdezi, (ki tudja, mi történik még itt?) „Már megint mit találtál ki”? A gazdi örömteli arccal közli, hogy a recept szerint egy könnyen elkészíthető kókuszos tallért fog sütni. A gazdasszony kihúzza a gazdi által legtöbbször megnézett fiókot és egy laza mozdulattal az asztalra dobta a sütőpapírt,” tessék, kiveri a szemed”! „Fehér”?-kérdi a gazdi,” ezért nem találtam, múltkor még barna volt”, de ezt már gazdiasszony nem hallotta, mivel a”tv-s lányok új konfliktusba kerültek”. Aztán? Volt még valami „alakítás”?
P: Hogy volt-e? A gazdi megpróbálta a fölösleges konyhaeszközöket a helyére visszatenni de a fele sehogyan se fért be. Úgy döntött, hogy a konyhaasztalon felépített egy „Bábel” tornyot. Már úgy nézett ki, hogy megnyugodnak a kedélyek, mikor újabb monológ közepette a kókusz"kincsvadászata" elkezdődött. Na ne tudd meg! Azt a sok ilyen-olyan zacskót, fűszereket, pudingporokat, mazsolát, stb.… stb., ami terítékre került. De a gazdinak jó szimata lehetett, mert egy zacskóval megjelent a szobában és suttogva kérdezte (ugyan is nem szabad zavarni az előadást) „ez a kókusz”? „Az, hát rá van írva” volt a válasz”. Ja, de nincs rajtam a szemüveg” és zacskóval a kezében a szemüveg keresésére indult. Amikor a számítógépnél megtalálta, leült a géphez megkeresni a receptet, Félórai kattogtatás után, a képernyőre meredve, hangosan fel-felnevetve (néha egy-egy hahota) mélyedt a blogok világába, (valami vicceket olvasott). Két óra múlva újra a konyhába ügyködött.
C: De most már neki állt sütni?
P: Neki állt, de azért még röviden annyit, hogy a konyhai mérlegből kimerült az elem, (speciális elem, ilyen nincs itthon) innentől minden saccra ment. A mézes üveg úgy be volt ragadva, hogy ennek a kinyitásához az „Aladdin csodaszelleme” kellett volna és amikor különböző vágó, nyitó szerszámok bevetésével sikerült kinyitni, a jó ég tudja miért, az egész konyha ragadt, (főleg a papucs a kövezethez, csak úgy cuppogott). Ennek megszüntetése az egy külön történet. Mivel a tojás fehérje egy zacskóban volt eltéve, (lehetett benne vagy tíz darabnak megfelelő mennyiség) így abból a négy darab mennyiség kimérése, hát nagy saccolási tudást igényel (ami természetesen a gazdinak nem volt) így elszuttyogott vele az ide-oda öntözgetéssel egy darabig. A robotgép keverő szárának beillesztése, (nem mindegy melyiket hova) valamint a vezeték rövidsége adott némi gondot. Amikor elkészült az „egyveleg”, a robi vezetéke feldöntötte a „Bábel” tornyot. Úgy dőlt össze, mint a dominók a „világcsúcs” beállításnál. Itt már a gazdin lehetett látni, hogy nem a sütésre koncentrál, mivel leült és a mennyezetet nézte, (hogy mit látott, máig sem tudni). A zörejre gazdasszony jelent meg, aki csak annyit mondott,”tudtam, hogy ez lesz belőle”. Mikor már, úgy ahogy összeállt a „rend”, kiderült hogy a habnyomó zacskók lent maradtak a telken, így a gazdi csodálatos kreativitása hozta a kissé „megtört” formáját. A sütő hőfok beállítása okozott még némi gondot, mivel nem volt a szabályzón hőfokskála, így lehet, hogy 160° helyett 120° vagy 250°-on készült el a mű.
C: És milyenre sikerült?
P: Vannak még csodák. Még aznap este megették és a gazdi nem győzte hangsúlyozni, hogy „tulajdonképpen ezt egész egyszerű elkészíteni”.

2010. november 19., péntek

Szomszédéknál (gyermekvárás) 5.rész

Klári és Józsi önfeledt serénységgel buzgólkodnak a gyerekszobában. Mivel jön a baba, gyorsvonat sebességgel sietni kell a berendezkedéssel.
Józsi, mint aki száz gyerek apja lenne, ellenmondást nem tűrően közli-a gyermekágy itt lesz!
Klári: Jó, de akkor nem fér el a pelenkázó… különbem is. Itt túl erős a fény… és...
J: Milyen pelenkázó? Mit találtál ki már megint?
K: Jaj ne csináld? Nem igaz hogy nem tudod! Már vagy százszor mondtam, hogy huszonötezerért lehet kapni, különben is, anyu is beleegyezett, felét kifizeti.
J: Jaj, már megint az anyád, a két „nagyokos”. Pelenkázó! Flanc… az kell neki… flanc. A bilin ne legyen korona? Mert ez nem akármilyen gyerek lesz… királyi sarj… aranyat fog kakilni.
K: Nem kell azért mindjárt túlzásokba esni… na mindegy. Pelenkázót megbeszéltük, az itt lesz, a gyönyörű baldachinos gyermekágy meg ott.
J: Milyen badahiiin?
K: Jaj, te ehhez nem értesz, most nem fogok részletekbe bocsátkozni.
J: Tuti, hogy ez is anyád ötlete!
K: Nem, ez kivételesen az enyém. Különben mutattam már… ide nézz, itt vannak a rugdalódzók… na, nem cukik?
J: De Klári. Hány gyereket vársz?
K: Most meg mi a bajod?
J: Semmi, de ez a rakomány rugdalódzó egy egész bölcsődének elég lenne!
K: Tudtam, hogy bele kötsz… tudtam! Kár is volt megmutatnom… és különben is, egy nap háromszor kell váltani.
J: Miért, hiszen nem teszed ki a kirakatba, vagy ez is olyan, mint a cipőd? Ahányszor kimész az utcára, mindig a másikat veszed fel.
K: Látom minden áron kötekedni akarsz, pedig olyan boldogan akartam ezt a gyerekszobát berendezni… de te… te még itt is csak az akaratos elképzelésed hajtogatod. Különben is, te ehhez nem értesz. Ezek a dolgok mindig az anyákra tartoznak. A te dolgod, hogy biztosítsd a feltételeket, vagy azt akarod, hogy úgy nézzünk ki, mint a Züllőiék? Neeeem... inkább öngyilkos leszek. Nem engedem gyermekem boldogságát egy ilyen apa erőszakos természetének kitenni… vagy tudod mit… elválunk!
J: Most mi van veled? Azért mert meg mertem szólalni, már mindjárt én vagyok az oka mindennek? Én csak azt szeretném kérdezni, hogy azt a gyerek kanapét nem volt még túl korai megvenni, hiszen el se lehet férni tőle.
K: Azt, muszáj volt… most volt akcióba… vagy talán ellensége vagy a pénzednek?
J: Jó, jó, rendben… de pont ilyen tehénszar színben, ez mellé a narancssárga „puff” mellé.
K: Jaj, hát ki látja azt?
J: Például én.
K: Egyszerre milyen finnyás lettél? Te magad mondtad, hogy nem szégyenled, hogy paraszt gyerek vagy, akkor meg mi a fészkes fene bajod van a tehénszar színnel! Megszokhattad… neeeem?
J: Jó, jó… de nem a gyerekszobában.
K: Nem baj, ha a gyerek időben megszokja… kitudja mi lesz belőle?
J: Jut eszembe, megjött már az orvostól a visszhang eredménye, hogy fiú lesz, vagy lány?
K: Még nem, de szerintem lány lesz… érzem.
J: És ha tévedsz, nem ez lesz az első dolog az életedben, amit rosszul érzel… emlékezz a nászéjszakára. Akkor meg azt mondtad, hogy nem érzel semmit és az eredmény az semmi?
És ha fiú lesz?
K: Hát… hát… először is meglepődnék, másodszor meg a nyakadba kötöm és mehettek világgá… vagy… vagy addig „dolgozunk” amíg a lány létszám nem lesz egyenlő arányban a fiú létszámmal. Te Józsi! Mi legyen belőle, ha megnő? Milyen pályára adjuk?
J: Milyenre? Focipályára. Nem láttad milyen erős a női válogatottunk? A mi lányunkból középhátvéd lesz, csonttörő! Nem lesz piskóta, le fog radírozni mindenkit a pályáról! Már látom magam előtt, ahogy a külföldi szponzorok egymást felül fogják licitálni érte.
K: Nem akarok vitatkozni veled, mert veled nem lehet… de úgyis az lesz, amit én akarok, mert a mi lányunk énekes lesz, megasztár! Erre teszem fel az életemet és ebbe nem engedek bele szólni… és ha nem tetszik, fel is út… le is út!
J: Jól van, jól van édesem, muszáj nekünk már most ezen vitatkozni. Ráérünk majd akkor, ha eljön az ideje, inkább azt beszéljük meg, mi legyen a neve?
K: Hát nem akármilyen hétköznapi nevet adunk… neeem… a mi lányunknak ki kell tűnni az átlagból. Én már el is döntöttem… Konok Prüntyöke. Mit szólsz?
J: Jó… jó… de lehet, hogy lesz még abból Konok Benő!

2010. november 14., vasárnap

Szomszédasszonyok (mint nászasszonyok) 4.rész

Mari néni és Bori néni sietve mennek a szokásos helyükre, a kerítés mellé. Mivel az utóbbi időben nem tudtak találkozni, mindkettőből ”kirobban” a mondanivaló. Majdnem egyszerre indítják be a „karattyoló gépet”.
Mari néni: Jaaaaj… de jó, hogy látom, már éppen mondtam a férjemnek, hogy mi van a nászasszonyommal, csak tán nincs valami baj?
Bori néni: Baj… baj… baj az mindig van. Hej, ha tudta volna a lányom, hogy ilyen rosszul sikerül a házassága, akkor inkább maradt volna vénlány.
M: Ne mondjon mán ilyent. Csak nem azt akarja itt előadni, hogy a fiam nem jó férj. Aztán „mibűl” veszi eztet.
B: Mibűl… mibűl… az, hogy a kedves fia a féléves házassági évfordulót meg se jegyezte. Klári lányom egész nap epekedve várta, ő meg haza mászott négykézláb.
M: Ne mondjon már ilyet. Az én fiam csak akkor iszik, ha valami eseményt ünnepelnek.
B: Hát ez az. Eseményt… eseményt… most is azt ünnepelte, győzött a Fradi.
M: Mit nem mond. Az én fiamat érdekli a foci. Akkor arról a maga lánya tehet. Biztosan agyon szekérozza az anyja természetével. Ismerem a kis bestiát, mivel itt nőtt fel a szemem előtt… itt a szomszédban, mindent tudok… mindent! A maga természetét örökölte. Mindenért morog, semmi sem tetszik neki. Mire tanította meg. Még főzni sem. Azt nevezi ételnek, amit kotyvaszt. A disznó nem eszi meg.
B: Mi baj van a főztjével? Csak tán nem azt akarja mondani, hogy a maga főztje olyan „ütős”, hiszen a fia olyan gebe volt, mikor elvette Klárikát,(istenem, hova tette ez a lány a szemét?) hogy összetévesztették a szomszéd agarával.
M: Az tudatosan volt táplálva. Mi tudunk spórolni. A gyermekruházatiba fele áron kaptunk „göncöt”, mit gondol, az esküvői öltöny honnan van. Mikor bementünk a vöröskereszt segélyezéséhez, csak ránéztek a fiamra, egyből adtak egy vagon ruhát, sőt, mi még a Máltai szeretet szolgálattól is kaptunk.
B: Na de akkor most miért néz ki úgy, mint egy kigyúrt mamut.
M: Miért… miért, mert a moslék is hizlal. Apropó, jut eszembe, a fiam panaszkodott, a Klárikája túl igényes.
B: Biztos megvan az oka rá. Aztán mi az a „túl igény”?
 Most soroljam… soroljam? Jól van, maga akarta. Klárika azt akarja, hogy a fiam
1. minden este mosson fogat, mosson lábat,
2. nem szereti, ha az asztalnál böfög, szellent,
3. utálja, ha az ebédet a küszöbre kipakolja.
4. Azt mondja, hogy arra is lusta, hogy maga után lehúzza a WC-t, és azt már nem is említem, hogy Klárika azt sem bírja elnézni, hogy a fiam egész nap alszik, de még sorolhatnám, de minek… ez a lány, csak „métely” annak a szerencsétlen gyereknek.
A fiam panaszkodott, hogy a drágalátos lányának ezen felül, még milyen igényei vannak. Mosogatógép, síkképernyős televízió, számítógép, „loptok”, (hogy mibe nem viszi bele ezt a gyereket) konyhai robotok, valami MP3-as, mobil telefon és minden „kütyü” amit a TV. shop-ban látott.
B: Na de maga is elmegy a jó büdös fenébe! Az a baj, hogy a kicsikém egy kicsikét akar haladni a korral… hogy nem akar ősember módjára élni, maga nem is tudja, hogy az EU-ban mi van. Ezek a „csetreszek”, amit a lányom szeretne, nyugaton, már a szelektív hulladékgyűjtőbe kerülnek. Ezek már jóformán a „kiselejtezett” kategóriába tartoznak. Ezt nevezi maga igénynek, ez egy alapfelszerelés egy „csóró” házaspárnak.

Messziről fiatal pár közeledik, egymásba ölelkezve, időnként egy-egy puszi, szemük úgy ragyog, mint az esthajnalcsillag. Ahogy közel érnek az „anyósokhoz”, Klári pocijára mutat és kissé elpirulva kiáltja, m e g m o z d u l t!
M: Megmozdult? Nászasszonyom!… megmozdult!
B: Megmozdult! Megmozdult!... és ezt az idillt Mari néni férje zavarja meg, aki fülében füllhallgatóval, kezében az MP3-as lejátszóval, kétségbeesetten kiabál, hogy a mosogató gép leállt és a H2O szőnyegtisztító gépet hol kell bekapcsolni?
M: Na, jöjjön át, ezt meg kell ünnepelni, van egy kis ribizli borom… remélem fiú lesz.
B: Mit nem mond? Fiúúúú? Lááány!!!
M: Jól van… nem fogunk mán ezen összeveszni, legyenek ikrek, hogy magának is egyszer legyen gyereknapja.

2010. november 9., kedd

Egy emlékezetes előadás

Amikor elérkezett életem egyik fontos eseménye, hogy nyolcadikas lettem, érdekes módon egészen más szemmel kezdtem nézni a világot. Nem mintha a „mindent tudok” társasági tagja lettem volna, hanem egyszerűen azért, mert hét évig erre a pillanatra vártam.

Miért kezeltem másként ezt az eseményt? Mert a nyolcadikas az nyolcadikas, az már az iskolában a „csúcson” van. Az alsóbb osztályosok, most már kellő tisztelettel figyelhették tevékenységünket, mert itt már a tanuláson kívül, más jellegű dolgok is előtérbe kerültek, különböző szakkörök formájában. Így kerültem én is az iskola „színjátszó szakkörébe.”
A dolog úgy kezdődött, hogy a magyar tanárnő rendkívül agilis temperamentumával, már az első órán (magyar helyett) közölte, hogy a színjátszó szakkör (aminek Ő a vezetője) erre az osztályra épül. Készüljünk, mert hamarosan elő fogjuk adni a „Pál utcai fiúk”-ból a gittegylet jelenetet. Gyorsan kiosztotta a szerepeket (micsoda tempó) és egy hónapra rá, már előadtuk,”kirobbanó" sikerrel.”
Nem akarok a darab részleteibe bocsátkozni, de azt a részt, ami a „kirobbanást” előidézte, az említésre méltó. Persze nem azért, mert forgatókönyv szerint ment volna az alakítás, de az is igaz, hogy az egész a „véletlen” műve. De ne vágjunk elébe, „lássuk a medvét.”
Az történt ugyanis, hogy Weisz (Kutasi Tibi) annyira komolyra vette a figurát, rágógumi (gitt helyettesítő) helyett, eredeti gittet rágott, míg a társaság többi tagja a rágógumival imitálta a gitt rágást (amerikai stílusban.) Amikor a Rácz tanár úr (Bodor Jani) a fekete keretes száz évvel ezelőtti divatja múlt öt dioptriás okuláréja mögül, a gitt asztalra pakolását követelte, Weisz a szájából kiemelve, úgy csapta az asztalra, hogy a gitt puhítására szánt nyálmennyiség egy része, a kíváncsian bámuló tanár úr egyik okuláréján „landolt,” következésképpen ezen átlátni csak az tudott, akinek nagy volt a képzelő ereje.
Bodor kétségbeesetten nézett az egyszemű okulárén át az elsősorban űlő tanárnőre,(hátha van valami „B” terv erre az esetre) akinek a meglepetéstől a pupillája kitágult, majd amikor a szemüvegen a nyál egy része lassan kezdet lecsordulni, a lecsöppenés veszélyét vonva maga után, kitört a nézőtéren az „oltári” röhej és a tanárnő is hangos nevetéssel (arcát kezébe temetve) nyugtázta, hogy akárhogy is nézzük, ez „gyilkos” poén. Bodor, (mielőtt a csepegtetési jelenet elindult volna) komoly arccal levette a szemüveget és a világosság felé fordítva, érdeklődő pofával vizsgálta, (a terem tombolt a röhögéstől) közben nem feledkezve el szerepéről, a gittre tekintve kérdezte,-ez mi?
-Ez? válaszolt Weisz, ez gitt, tanár úr kérem.
-És muszáj ennek ilyen híg alapanyagban érlelődnie?- kérdezte a tanár úr (impromizálva.)
Weiszet meglepte a kérdés és amíg a nézők hangos nevetése tartott, addig fapofával gondolkodott, majd rávágta.
-Igen, két dolog végett. Az egyik, hogy a gitt puha maradjon, a másik meg, hogy a tanár úr, még ha félszemmel is, most már „tisztán láthatja,” hogy a gittegylet nem ront az iskola tekintélyén.
Bodor, látva a szemüveg állapotának veszélyes voltát,(a csepegés helyett a nyúlás lépett előtérbe) egy hirtelen mozdulattal kihúzta az asztalfiókot, és laza mozdulattal beleejtette, (csak később derült ki, hogy a tanárnő jegyzetei a fiókban voltak.) Hát elég sokára tudtunk vissza térni az eredeti szöveghez, mivel a gittegylet tagjait elkapta a „röhögési” kényszer és ahányszor a Bodorra néztünk, annyiszor csuklott el a hangunk.
Nem kell mondanom, hogy az előadás egész évben téma volt, (a hír eljutott a másik iskolákba is) és ahányszor szóba került, a mosoly mindig megjelent az arcokon.

2010. október 28., csütörtök

Balek család nyaral

Balekné egyre sűrűbben leskelődik a lakótelepi ajtajának kukucskálóján, mivel nem érti mi ez a nyüzsgés odakint a folyosón. Kíváncsisága kielégítése végett, három perc alatt ötször vitte ki a szemetet, amiből éles szeme (és esze) mindjárt megállapította, hogy a szomszédok nyaralni mentek. Ez a látvány arra az elhatározásra juttatta, hogy este családi összejövetelt rendelt el, ahol közölte,(ellenmondást nem tűrően) úgy készüljön mindenki, hogy „hamarosan nyaralni megyünk, mivel a tíz emeleti lakásokból már mindenki nyaralt, csak mi nem.” A fentiekből mindjárt kitűnik, hogy ebben a családban”ki viszi a puskát”, mivel meg sem kérdezte apuskát. Nem telik bele két nap és az elhatározásból valóság lesz.
Balek úr (alias Papuska), Aliz (alias Cupi, de a Puci névre is hallgat, tíz éves), Ödönke (hét éves) és Balekné (alias Cuncika) teljes nyaralási puccban. Cuncikán hófehér kisestélyi, Papuskán afrikai vadász szafari,(rövidnadrágban) a gyerekek atlétatrikóban és torna nadrágban próbáltak beülni a „szűzibe”(alias Suzuki). A csomagok többszöri ki és berámolása után, harci üvöltések közepette a „taposó hadművelet”eredménnyel zárult, így került a vasaltruhás csomag a gyerekek feneke alá, valamint az élelmiszeres táskák lábtartónak. Papus, még kapott egy hátizsákot, emiatt olyan pózban került a volán fölé,(előre hajolva) mint aki arra törekszik, hogy lehagyja az általa vezetett autót. Az úti cél,(mivel Cuncika úgy akarta) Balatonakarattya.
A sztrádán volt egy kis „malőr,” mivel az egyik szélcsatornába érve, a kocsi tetején lévő magasított csomagok miatt, úgy sodródott át a kocsi egyik sávból a másik sávba, hogy Papus elvesztette nem létező irányérzékét és a jobboldali lekanyarodó sávban repesztve sikerült vissza fordulni Pest felé. Némi pánik után,(Cuncika őrült jelenet alakítása) egy óra múlva, sikerült újra gyönyörködni a már látott táj szépségében. A további probléma megoldására Cuncika átvette a navigátor szerepet, ami abból állt, hogy a belső sávot külsőnek minősítette, valamint itt „jobbra fordulj”-t balkézzel mutatta bal felé. Az”itt kell befordulni” megjegyzés már csak a „kellett volna” megjegyzésre változott, mivel az utasítás a kereszteződésben hangzott el százas tempó mellett. Nem kis gondot okozott a gyerekek menetközbeni külön igénye, „éhes vagyok, szomjas vagyok, pisilni kell”, aminek megoldását hadd ne részletezzük.
Akarattyán sikerült minden szállodát megtalálni, csak a keresettet nem. (Cuncika irányított) és ha Ödönke nem szólt volna, hogy „nem ez az”, akkor lehet, hogy a benzin kifogyásáig nem lett volna megállás. Cupi csak csendben merte megjegyezni, hogy”ezt a szállodát már háromszor kerültük meg”.
A recepción a Balek névre mindjárt reagáltak és kapásból ajánlottak ötvenhárom szolgáltatási lehetőséget, amiből Cuncika mindjárt magának huszonkettőt, egy, életre keltő masszírozást, pedig Papusnak megrendelt.
A szobák elfoglalása hasonlított egy megszálló csapat bevonulásához, ahol Cupi és Ödönke mindjárt állva próbálta ki a heverő ruganyosságát, Papus meg merevgörcsben úgy dőlt hátra az ágyra, mint mikor a fát kidöntik. Cuncika eltűnt a toalettben, mivel a két bőröndnyi szépítőszerek elhelyezésével volt elfoglalva.
Másnap a svédasztalos reggelinél olyan mennyiségű étel volt Balekék asztalára „művészi” fokon felrakva, hogy a látványtervezők is megirigyelhetnék. Nem sokáig lehetett gyönyörködni a látványban, mivel Cuncika oly vehemenciával esett neki az étel kompozíciónak, hogy a meglévő 103 és fél kilójára kapásból rátett vagy öt kilót. Kontrasztként lépett akcióba a gyomor beteg Papuska, aki egy tányér tejbegríz elfogyasztásával kínlódott. Itt kell megemlíteni Cuncika uszálykánt földig érő pongyolának látszó lila ruhakölteményét, amiben úgy libegett, mint Csocsoszán a cseresznyevirágos ligetben.
Délelőtti program, a strandolás. A strand bejáratánál lévő bazárnál a Balek családnak sikerült felhívni magukra a figyelmet, mivel Cuncika egyből megvette az öt éve elfekvő másfél méter nagyságú szalmakalapot, a gyerekeknek a könnyű búvár felszerelést, felfújható gumi egyvelegek tömkelegét, felismerhetetlen formájú műanyag kacatokat és Papusnak 300 forintért a vízhatlan karórát, elem nélkül.
A strandon a lángos, palacsinta, valamint a fánk és hamburger elfogyasztása után a nagy mennyiségű folyadék elfogyasztása nyugtatta meg a kedélyeket, de ami felajzotta a fürdőzőket, az Cuncika magánszáma. A strandolók vezényszóra kapták egy felé a tekintetüket, amikor Cuncika a pink színű, sötétlila rózsamintás fürdőköpenyét leeresztette. Ott állt, tűzpiros kétrészes bikiniben, szalmakalapban, 32 faktoros napolajjal bekenve, teljes testnagyságban, ami mellett a japán sumozók testalkata a „girnyó” kategóriába kerültek. Mindezt megfejelte egy pihenés jelenettel, ahol a nyugágy feladta, ami abból állt, hogy Cuncika ott maradt fekve, ahol leülni akart. Ha nézők szemszögéből nézzük a dolgokat, talán így jobb is. A fürdés Cuncika részéről nehézségbe ütközött, mivel a vizet koszosnak, hidegnek, algásnak és túl hígnak találta. Azért, hogy Cupi se maradjon ki a dologból, elengedte kamasz fantáziáját (szereplési vágy) és”megetetett” három-négy fiút, hogy Amerikában filmezik, csak épp nyaraláson vannak (anyu szalmakalapja a bizonyíték) és hajlandó a srácoknak autógrammot adni. Na, nem tellett bele fél óra és Cupi előtt tolongva, papír és írószerszámmal a kézben álltak a „bálványimádók”. Mikor megkérdezték, hogy melyik filmben játszik, Cupi halvány mosollyal az ajkán, közölte, hogy a „Szélhámosok iskolája,”de még most van előkészületben. Mint a futótűz, úgy terjedt el a strandon, hogy a „sumos” nő vagyonos amerikai, leánya híres gyermek színész. Ettől a perctől kezdve, mindjárt más szemmel tekintettek a Balek családra és több hölgy már azon kezdett gondolkodni, hogy lehetne minél gyorsabban 110 kg-ra hízni. Nem is lett volna említésre méltó esemény, ha Aliz és Ödönke nem tűnik el fürdés közben, mint „szürke szamár a ködben.” Na, innentől felgyorsultak az események. Cuncika nagy jelenete következett. Először a sokk, majd az ájulás „mindhalálig” borzolta fel a fürdőzők idegeit, Papus meg úgy rohangált össze, vissza, mint az a „bizonyos” a gatyában. Azért, hogy Ödike is kitegyen magáért, sikerült felismerhetetlen állapotot bemutatni, mivel kétszer akkora fejnagysággal és két kilazult metszőfoggal próbálta borzolni az idegeket. Mint kiderült, hogy a „kis kaszkadőr” szerepet alakítva fejjel lefelé ment a vízi csúszdán és fékezés nélkül fúródott a talajba. A vízi mentők és a parti biztonságiak bevetése, meghozta az eredményt, meg a két gyereket. Kiderült, hogy a szomszéd telken lévő vízi csúszdán élvezték önfeledten az élet örömeit. Az egyik mentőszolgálatos bíztatóan nyugtatta meg a családot, hogy nem kell aggódni, mert nem ez a gyerek lesz egyedül vízfejű a világon.
Nem kell mondani, hogy Cuncika ezek után rögtön igénybe vette a különböző terápiák összességét. Papuska is bevetette magát a masszírozó helységbe, ahol egy óriás nagyságú amazon ropogtatva tördelte ujjait, az újabb áldozatra várva. Papuska az 53 kilójával addig tűnődött az elkövetkező sorsa felett, hogy az amazon türelme elfogyott. Ezt onnan lehetett tudni, hogy úgy nyekkentette Papuskát a kínzó padra, mint mikor a nehézsúlyú birkózó az ellenfelét tusolja. Innentől kezdve az előcsarnokban tartózkodó egyének, csak hangos jajgatást, nyögéseket, valamint fohász az égiekhez könyörgést hallottak. Nem sokára Papuska megjelent az ajtóban, hát nem hasonlított a Popey a tengerészhez, spenótevés után, inkább a”csontváz élőben” szereposztás illet a figurájához.
Kikapcsolódásnak a gyerekek kihívták Papuskát egy bowling mérkőzésre. Azt hiszem, nem kell mondani, hogy hogyan néztek a kigyúrt figurák a teremben, mikor meglátták Papuskát „Ványadt” bácsi szerepében kínai sportszerelésben. Az igazi csúcsélmény akkor volt, mikor Papuska a golyóval neki indult csigalassúsággal, (egyéni technika) majd mivel a golyót elfelejtette időben elengedni, így a hangsebesség gyorsaságával a jól olajozott padlóra lépve megbotlott és hasoncsúszva vágódott a bábuk közé, természetesen tarolt. A gyerekek megpróbáltak még egy kísérlettel, biliárdozni hívták, de Papuska közölte, hogy teljesen elment a gömb érzéke. Ezek után, minden, ami a sporttal kapcsolatos, kiesett Papuska látószögéből.
Az igazi főműsor az esti ismerkedési „bulin” tetőzőt. A vacsorát nem lehet megemlíteni, mert az elfogyasztott mennyiség a család részéről követhetetlen volt. Papuska antialkoholista létére, úgy szívta magába a whiskit, dupla jéggel, mint pióca a vénából a vért. Cuncika, már a vacsora alatt rázta a zene ütemére a fenekét és az adott pillanatban a parkett közepén termett (különböző likőrök hatására) és beindította farát a twist ütemére. Tulajdonképpen nincsen ebben semmi különös,(egyszer élünk), de hirtelen a táncoló közeg lebénázott a látványtól, mivel Cuncika testre feszült hófehér, átlátszó halásznadrágján keresztül virított a fekete tangája, ami az ütemes mozgás alatt amorf formát vet fel. Nem beszélve, hogy az aszimmetrikus állapot, egyik tomporát tanga nélkül hagyta, így a táncoló közeg szemei ping-ponglabda
nagyságúra meredtek. A katarzis akkor érte el tetőfokát, amikor Cuncika derékon kapta Papuskát és a lágy tangó románcát adta elő, nem ügyelve arra, hogy Papuska lába már régóta nem éri a földet. Nem tudni miért,(csak sejthető) de a zenekar idő előtt távozott. Az ismerkedési est voltaképpen elérte célját, mert Balekékat sikerült mindenkinek alaposan megismerni.
A nyaralási idő hátra lévő részében az eddigi eseményhez képest már különösebb dolog nem történt. Az olyan esemény, hogy a Balek gyerekek fogócskát játszottak a lépcsőházban,(néhányszor legurulva) olyan lópata dübörgést produkálva, hogy a szálló vendégei ijedten néztek ki az ajtókon, mert azt hitték, hogy az amuri partizánok jelentek meg, az már megszokott vált. Cuncika minden egyes sétáját a giccsparádéhoz lehetett hasonlítani, nem beszélve arról, hogy a szalmakalap mérete miatt a kétszárnyú ajtót kellett a gyerekeknek kinyitni, ahol léptei dübörögve megremegtették az épületet.
A záró napon Cuncika megelégedve konstatálta, hogy a hazulról hozott pénz sikerült csontra elkölteni. Papuska ugyan megjegyezte, hogy haza felé tankolni kellene, mert különben valamelyik közeli erdőben folytathatják nomád módra életüket. Egy kis pánik után, Cuncika haza telefonált az anyósnak, (a telefononkártyán volt még 300 forint) hogy ha őket látni akarja, legközelebbi vonattal, hozzon le pénzt. Nem biztos, hogy ezért, minden esetre a pénz anyóssal együtt lekerült, aminek az lett a következménye, hogy haza felé a két gyerek a hátsó ülésen merevgörcsöt kapott az ajtóhoz passzírozás miatt.
A sikeres hazatérést csak egy kis momentum zavarta meg. Papuska egy gyenge pillanatában még gyengébb hangon kérdezte Cuncikától, hogy miből teremtette elő ezt a horibiris összeget a nyaraláshoz. Cuncika büszkén kihúzta magát és fennkölt hangon közölte,” hogy hogy miből, vettem fel deviza alapú lakáskölcsönt, lakásfelújításra.”
Na, innentől lehetett látni egy vékony sovány embert minden nap alkohol mámorban úszni.

2010. október 21., csütörtök

Hú,de cikiii! 4.rész

„Tévedések vígjátéka”



Fiatal kezdő szakember voltam,(1962) akinek az volt a kötelessége, hogy munkába kellett menni. Ez a dolog az első pillanatban egyszerűnek tűnik, de ha jobban elemezzük ezt a kérdést, mindjárt láthatjuk, hogy esete válogatja.
Már a kora reggeli felkelés (6 órára már a műhelyben kell lenni) mély nyomot hagy az emberben,(ezt mondják nyomott hangulatnak).
Feljutni a villamosra (akkoriban közel a lehetetlen kategóriába tartozott) lépcsőn lógva, dermesztő hidegben, ugyancsak nem a gyönyört váltotta ki az emberből.
Útközben gondolatban az elkövetkező munka nehézségi foka teszi még nyomottabbá a hangulatot és vajon melyik munkatárs kelt fel „ballábbal,” provokálva a balhét, stb.… stb.… stb.
Szóval ilyen előzmények nehezítik, az amúgy is az éppen felnőtt kort elért fiatalember életét, vagyis engem. Valójában másra számítottam. Azt hittem, ha már felnőtt leszek, minden olyan egyszerű, magától értetődő lesz. Miből gondoltam? Hát abból, hogy mindazt az általam vélt nehézségeket, a felnőttek szó nélkül, természetesnek veszik.
Azt, hogy hajnalban a Körtéren a villamos lépcsőjéről leugorva, futva az ott lévő vegyesboltba, tumultus közepette, közelharc árán megvenni a reggelit, loholni az éppen bent álló (vagy induló) HÉV.-hez, amire nem biztos, hogy fel lehet férni és ezt mind természetesnek találni, hát ahhoz edződni kell
Egyik alkalommal „csoda történt”. Máig sem hiszem el. A vegyesbolt kongott, kényelmesen vásároltam meg a szokásos reggelimet, kettő kiflit, 10 dkg. párizsit és gyorsan ballonkabátom zsebébe téve indultam a kritikus átszállási pont felé. Itt ért a másik csoda, a HÉV. bent állt, utas alig, úgyhogy kényelmesen helyezkedtem el a peron sarkában, (nem kell megijedni, ez az esemény csak egyszer fordult elő). Örömöm nem sokáig tartott, mert a járgány nem indult, (az istenért sem) csak állt,.. csak állt és a nem kedves utasok egyre többen nyomultak…csak nyomultak, mígnem a kocsi úgy megtelt, mint halak a szardíniás dobozban.
A préselési hadművelet következtében a hátam a sarok alakzatát vette fel, elölről egy fél fejjel alacsonyabb, puha testű, molett hölgy nyomult szemben a testemre. Haja állandó birizgálást végzett az ajkamon, amit ő nem láthatott, mivel az arca szorosan a kabátom gombja mellett „lavírozott”, erősen koncentrálva a levegővételre.
Mikor már minden utas felvette a lehetetlen pózt, éles füttyjel kíséretében döcögve elindultunk. A döccenés hatására a kis „Molly” a mellkasomon majd leharapta a kabátgombom, amit én azzal viszonoztam, hogy nagyokat fújtatva próbáltam a hajtincseket a számból eltüntetni, (nem sok sikerrel) mivel ingajáratban állandóan visszatért.
Az első megállónál oly nagy nyomást kaptunk, (ilyen lehetett a háborúban a légnyomás) hogy a „kisgömböc” úgy rám tapadt, mint pióca az áldozatára. A döccenéseknél erősen fészkelődött, izgett, mozgott és egyszer csak megpróbált felnézni, (nem sikerült) így csak a mélyből feljövő motyogásra lettem figyelmes, aminek tartalma, „nem szégyelli magát, fiatalember,” és a fészkelődés egyre intenzívebbé változott. A döccenők jöttek, a „baby” izgett, mozgott (már ahogy tudott) és a légzésén éreztem, hogy erősen piheg (szegényke, tényleg nagyon nyomták). A harmadik megálló után a „kicsike”, már nem nyüzsgött, megnyugodott, mint aki már beletörődött sorsába és erőlködve, a fejét felemelve nézett az arcomra (hál istennek a hajtincsektől megszabadultam) és mosolyogva kérdezte, hogy „nagyon zavarja a hajam?” Az előzetesek ellenére udvariasan válaszoltam, „á, ugyan, nem is éreztem”, de ekkor hirtelen felismertem az abszurd helyzetet.
A kifli. Igen, a kifli a ballonkabátom zsebében. Ezért kellet az első pillanatokban szégyellnem magam és most még mindig azt hiszi a „kis édes”, hogy személyes varázsa nálam érzelmi alapon működik. Most, hogy ennek tudatában lettem, zavaromban, próbáltam a kiflit valahogy olyan helyzetbe hozni, hogy lehetőleg ne a géppuskacső előretolt állapotát mutassa. Be kell vallanom, ez a manőver nem sikerült, mivel a kifli csücske a „puha testbe” úgy beágyazódott, mint a „cövek”, se ki…se (inkább be), így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy személyem jelen esetben másodlagos szerepet tölt be. Minden esetre a kellemes mosoly, amit felém küldött, jólesett.
Az ötödik megállónál kiürült a peron, leszálltunk és az „áldozat” mellettem gurulva kacér pillantásokat vetve kérdezte,(mintha örült volna) „maga is itt dolgozik?”
„Igen”, hangzott el részemről a válasz és úgy tartottam „feernek”, hogy ezt a véletlenszerű helyzetet tisztába kell tennem. Nagy nyugalommal elővettem a zsebemből a kiflit, (a főszereplőt) és a hatás kedvéért leharaptam a végét. Mosolyogva kérdeztem, hogy „kér?” de ő azt válaszolta, hogy „köszönöm, már nem.” Kényszeredetten nevetett, de éreztem, hogy „egy világ omlott össze benne.”

2010. október 16., szombat

hu,de cikiii! 3.rész

„ A vágy villamosa”




Teljesen lazán ülök a 6-os villamoson a tűző nyári napsütésben, magamban örömmel nyugtázom, hogy nincs jobb dolog a világon, mint a nyári szünidő. Ha figyelembe veszem, hogy nem olyan régen a műhely és az iskola vegyes levegőjét szívtam, ahol egy éve a felnőtt ember formálás alapjaival ismerkedtem, akkor most nem csoda, hogy átmentem teljesen lazába.

Unottan néztem a járókelőket, átadtam magam a pillanatnyi helyzet értékelésének, ami abból állt, hogy egy-egy csinos lány személyét képzettársítás formában elemeztem, vajon milyen alaptulajdonsággal rendelkezhet?

De mit keresek én a 6-os villamoson? A magyarázat egyszerű. Ezt az időszakot szokták kihasználni a szünidősök a mozi látogatásra. A 60-as években ez volt a sláger. A tv. még gyerek cipőben járt, discoról még nem is hallottunk. Hétvégeken egy-egy alakuló zenekar bulija (nem koncert) dobta fel az adrenalin szintet.

Most is jegyet megyek venni a „Boccacio”-ra, (remélem, kapok). Elképzeltem magam a férfi főszereplő helyére, (mert a kamaszok már csak ilyenek) és több megállón keresztül a pajzán gondolatok világában enyelegtem. Ezt a kellemes miliőt a hátam mögötti üléstől, orromat olyan illatnak nem megfelelő szag csapta meg, hogy egyből a szovjet filmben szereplő Kátja jut eszembe, aratás közben, megizzadva. Az akkori „balkán desodor”, oly hatással volt a közegre, hogy aki ebből szippantott, hetekig hatása alatt volt, hacsak nem végeztek el rajta azonnali mesterséges légzést. Természetesen ezek után, már csak a szovjet filmek romantikájában merengtem el. Ezt a lapos témát, ugyan csak sikerült hamarosan a feledés homályába küldeni, mivel a peron felől csukló hang kíséretében a „kisüsti” páratartalma öltött egyveleget a már említett”desodor”-ral. Kénytelen voltam megállapítani, hogy az addig még a felnem talált”csuklós” villamoson én már utaztam. A kevert légpárlat hatására, gondolatom átcsapott a magyar filmek paraszti tanya világába, ahol a marhák, sertések, szárnyasok között lavírozhattam. Az elképzelt tehénbőgést egy „kérem a jegyeket” akusztikus hang töri meg (a bőgéshez hasonló hangszínben). Az előttem álló alacsony „beszkárt ruhás” tömör gyönyör kalauznő olyan büszke pózban tündököl, mintha az elképzelt magyar film címszerét játszaná el. Tengerész léptekkel, imbolyogva sétál végig az utastéren, kíméletlenül kérve a jegyeket.

Jó pár megálló megtétele után, már alig voltak a villamoson, mikor azt vettem észre, hogy a „beszkárt ruha” a velem szemben lévő ülésnél megáll és „Mona Lisa” mosoly kíséretében, először a szemembe, majd a férfiasságom jegyére tekint. Én zsebre tett kézzel, kissé szétvetett lábakkal,(mert ha laza az ember, akkor legyen laza) ültem és mivel nem számítottam és eddig még nem is voltam ilyen helyzetbe, színváltós arccal bámultam minden felé. Sandán pillantottam vissza rá, amit ő újra, az előző mosoly kíséretében, a tekintett megismétlését produkálta. Itt már nálam elkezdett motoszkálni, hogy az ismerkedés egyik formájával találkoztam. Hát nem mondom, hogy azonnal, de egy kis idő után (mivel a hölgynek nevezett egyenruhás nem mozdult el a helyéről) kezdtem azon gondolkodni, hogy a „Boccaccio” főszereplő férfija milyen epizódot választana egy 49 kilós fiú és egy 80 kilós hölgy alaphelyzetéhez. Mivel akkor még a” Káma- szútra” figuráit csak hallásból ismertem, így ugyancsak nehézségembe került az, hogy gondolatban valami formába öntsem a kínálkozó alkalom „megtestesítését”. A többszöri megismételt jelenet után, egyszer csak leül velem szembe és most már a mosoly határozott, a szemembe nézés eltökélt, valamint a röpke pillantás „félreismerhetetlen”.

Tulajdonképpen nem is olyan unszimpatikus ez a hölgy, sőt, kifejezetten aranyos. Itt jutottam el arra a pontra, amitől a lányos apák féltik a lányukat, hogy ezek a korosztályú fiúk „még a legyet is röptében…” Azon gondolkodtam, hogy milyen semmit mondó szöveggel kezdjem el az ismerkedést, de Ő odahajol az arcomhoz, (úr isten, mit válaszoljak, ha felkér „keringőre”) mosolyogva súgja a fülembe, (fejem színe mint a főtt rák, vérnyomásom a plafonon) fiatalember…( most, most fog elhangzani részéről a vágy ”) „nyitva van a slicce”. Feláll, barátságosan megsimogatva a vállamat, (mint aki már régóta ismer) a monoton”kérem a jegyeket” hang kíséretében billegő lépéssel távozik.

A következő megállóban villám gyorsasággal szállok le (a kalauznő mosolygása kíséretében) és a legközelebbi moziba váltok jegyet, ahol a „Ne hagyd magad, Pitkin” angol vígjátékot adják.

2010. október 9., szombat

SZTÁR MEG A többiek

A SZTÁR, MEG A többiek


( a válogató)



Szombat este lévén,
Mit adnak le a t v.-én,
Nem kell gondolkodni sokat,
Természetesen, MEGASZTÁROKAT.

Hogy milyen lesz a fogadtatás?
Azt eldönti az előadás,
És hogy mindjárt a közepébe vágjak,
Nézzünk meg belőle néhányat.

Először itt van a zsűri,
Ki a hülyeséget is eltűri,
Azt is elnézi bátran,
Ha szereplő pofátlan.

Van itt aztán adok-, kapok,
A zsűri teszi alá a lapot,
Mi kell ehhez még,
Hogy tomboljon a közönség.

De nézzük ezt a fiút,
Kinek dalát hallva,
Nem sok kellett, hogy engem,
Itt lássanak meghalva.

Nem vagyok kritikus,
De szóljanak neki, hogy kuss!
Próbálja már befejezni,
Ha nem áll le, lefejezni.

Aztán itt áll egy másik,
Kornyikálva áriázik,
Visít hamisan, mint a sátán,
Fel áll a szőr az ember hátán.

Alig tudom leírni,
Hogy lehet ezt kibírni,
De átéltem már sok, sok csodát,
A tv.-ből a „kicsoda-micsodát,”

Aztán azt sem felejtem el,
Hogy,”ki mit tudok”-on nőttem fel.
Láttam sok, sok szereplőt,
Rengeteg vetélkedőt.

De amit a mostaniak kitesznek,
Nem tudom, hogy ezen mit esznek,
Hogy mi lesz még a műsoron,
Előre vacog a fogsorom.

Mikor lesz ennek vége, ó,
Ez még csak a válogató,
Ennek még lehet örülni,
Ebbe bele lehet őrülni.

Lehet, hogy az lett a divat,
Ordítani jó nagyokat,
Ami kifér a torkán,
Söpör végig, mint az orkán.

Ha a tombolást hozzá teszed,
Rögtön meg áll az eszed,
Erre jönnek még Ők,
Az ordító müsorvezetők.

Szavát azzal tetézi,
Hogy egész ország ezt nézi,
Lehet hogy kicsit tévedett,
Egy nézővel kevesebb lett.

Próbáltam ráhangolni magam,
De nem fogadta be az agyam,
Hogyan lehet, hogy ennyien kiállnak,
Hát nincsen bennük önbírálat.

Addig is átkapcsolok mára,
Egy másik csatornára,
És mit látok akkor?
Adásban az XFAKTOR.

Kínomban tovább nem bírtam,
E sorokat leírtam,
Remélem a válogatás után,
Nem állok e kérdéshez ily sután.

2010. október 5., kedd

Nyári események 2.rész

Sorstársak


A reggeli felkelő napsütés narancssárga színben világítja meg a dunaparti ösvényen bicikliző Kapatos Karcsit, aki a „nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” dallamot fütyülve próbálja féken tartani járművét. A dolog a maga részéről azért olyan nehézkes, mert reggel portyázik, illetve potyázik, ami abból áll, hogy minden ismerőséhez beköszön. Mosolygós képe elárulja, hogy ezért cserébe minimum egy kupica kijár, amit többé, kevésbé meg is kap. Karcsit nem lehet csak úgy „leírni”, mivel nincs olyan rossz ital, amit ő mosolyogva le nem húzna, még ha a hidegrázás is végig fut rajta. Ilyen „felspannolt” állapotban érkezik az utolsó pácienséhez, ahova egy derékszögben behajló keskeny (80 centiméter) útnak nem nevezhető „lénián” lehet bejutni. Mondani sem kell, hogy az első befordulási kísérlet kudarcot vallott,(fütty megszűnt) mivel a kiválasztott helyet vagy tíz méterrel túlszáguldja, de mivel ezt a manővert egy évben többször megteszi, így rutinszerűen fordul vissza, ahol örömmel veszi tudomásul, hogy az italozni tilos táblát még nem rakták ki, így kerékpárjára támaszkodva (fütty ismét fülsiketítő) befordul és eltűnik az útvesztőben.

Ebben a lassan elhalkuló dallam világában jelenik meg, szinte vezényszóra a dunaparti ösvényen Pityókás Pisti, aki maga előtt tolva egy talicskát, benne egy kidobott öntvény vaskályha,(ami testvérek között is majd száz kiló). Ez a tárgy jelenti a folyékony kenyér alapját, mivel az öntöttvas tárgyaknak felvásárlási ára vetekszik az aranyéval. Mivel Pisti sem véletlenül kapta meg a nem mindennapi nevet, így nem nehéz elképzelni, hogy jelen esetben is ilyen hatás alatt van. Ezt onnan lehet pontosan tudni, hogy az egyenest, mint olyant, már rég elfelejtette, már csak a szinuszgörbe hol kisebb, hol nagyobb amplitúdójának vonalán halad. Ha ezt még megtoldjuk a talicskán elhelyezkedő nehezékkel, valamint a Pityuban kimutatható maligánfokkal, nincs az a tudós társaság, akik ki tudnák számolni, hogy a görbe milyen pályát ír le. Hát ilyen állapotban közelít „barátunk”, néha meg-megállva, beleszusszantva a levegőbe, amitől az előtte bandába verődött szúnyogok rögtön elalélva kerülnek a földre. Nyögések és eltorzult képet vágva érkezik ahhoz a kereszteződéshez (kb.10 méter/félóra) ahonnan hangos nótaszó, „nyolc óra…(itt szünet), nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás” végszóra érkezik biciklin ülve maximális sebességgel Karesz a kereszteződéshez és csak a Pityuban éppen, hogy csak az élni tudó lélekjelenlét menti meg Kareszt a nagy durranástól. Ugyan is Pityu pont akkor ér az amplitúdó alsó pontjára, vagyis a kereszteződéshez és ott rogy össze. Karesz az egészből semmit nem érzékel, mivel a száguldás hatásfoka eléri a csúcsot. A derékszögű kanyar helyett oly gyorsasággal viharzik el Pisti bamba meglepett képe előtt, hogy a meredek parton lefelé a stégre érve (még jó, hogy ott volt) szétvetett lábakkal, mint egy cirkuszi akrobata, (dalolásban itt szünetjel van) teljes sebességgel fékezés nélkül (a fék megtalálása a következő óra anyaga) száguld a nyakig érő, hínárokkal, békalencsékkel burjánzó vízbe. A lendülettől azért sikerül a vízben a nyaka köré a hínárból egy koszorút összehozni, ami a Tour de Franc győztes versenyzőjére emlékeztet. Pityesz (mert így is megérti) csak annyit jegyez meg, hogy „ilyen korán mész vízibiciklizni?” Tulajdonképpen az eseménynek már jövőre nézve semmi jelentősége nincs, ha Morfi törvénye szerint,”ami megtörténhet, az meg is történik.” Hát úgy történt, hogy a kályha kedvet kapott sorstársától (a biciklitől) és Pisti elindulásakor a talicskából”katapultál” és dupla szaltókat vetve a meredek partoldalon, bugyborékolva toccsan a feneketlen iszapba. Nem sokára rá, követi a talicska,”ha lúd, akkor legyen kövér.”

A „szitu” adott, a megoldást a két zseninek nem nevezhető figurának kell megoldani. Meg is oldják, de hogyan? Aki ezt látja (csak én) felejthetetlen élményben részesül.

Az első fázisban a felismerhetetlen Karesz a hínárral bevont ”valamit,” megpróbálja kitenni a stégre, ami többé, kevésbé sikerül. Következik a szellemi munka, ami abból áll, hogy a két személy magasröptű eszmecseréje után megállapodnak. A csúcstechnika alkalmazása mellett döntenek, aminek lényege, hogy Karesz a vízben, Pityu a stég szélről kiemelik a kályhát a stégre. A dolog nem is tűnik kivitelezhetetlennek. A kályha és az iszap gravitációját leküzdve, szemkiguvadás valamint nyelvöltögetés közepette a „renitens”tárgy a kijelölt helyre kerül, de Pisti nem találja elég biztonságosnak a helyzetet, egy kissé maga felé akarja húzni. Megcsúszik és a stég másik oldalán, tapossa meg a „nemes” iszapot. Mivel a két „delikvens” most már egy szintre kerül, vitaindító nélkül állnak neki a tárgyat felhúzni, feltolni a meredek parton. A helyzetet kissé nehezíti, hogy az iszappakolással megrakott lábak nem akarnak megkapaszkodni a meredek partoldalon, így a felvitel többszöri próbálkozás után, kísérlet marad. Két kimerülő személyünk a mitológiából nem ismert félig disznó, félig ember alakjában agonizál a helyzet megoldásán. A szikra Pityu agyában pattan ki (a szesz miatt rögtön lángésszé változik) és a „gordiuszi csomót” elvágva közli, hogy egy létrát a partoldalnak fektetve lehet a kályhát felhúzni, megakadályozva a csúszást. Innen már sínen vagyunk. Az esemény végén maga a látvány felér egy katasztrófa film jeleneteihez. Pityu folytatja iszapcsizmában mértani pontosságú szinuszgörbe vonalú útját, néha egy-egy”he-he” kacajféleséget kurjantva a levegőbe. Karcsi a jármű roncstalanítása után, (tartva a dallam szünetjel utasítását) elindul Pityu után, a sikeres magyar film végszavát kiabálva,”várjál, ne hagy itt az eszedet” és egy másik görbe mentén sikerül a parti nádasban landolnia.

Innentől „no comment”.

2010. október 4., hétfő

A baj nem jár egyedül

(Az állatok világnapja alkalmából)

Hát „az élet nem egy habos torta,” mondta nyár végén Pindur cica Cirminek, aki éppen álmosan gondolkodott azon, hogy „aludni, vagy nem aludni.”

Pindur: - Emlékszel, milyen örömmel és kalandvággyal jöttünk le a gazdikkal a szigetre. Tele voltunk optimizmussal, csak a szépre és jóra gondoltunk, nem is sejtettük, hogy nem csak napos oldal van, hanem árnyékos is. Minden esetre a kezdés jó volt, mert a „három testőr” cica megjelent és ki is tartottak mellettünk. Gondtalanul élveztük ezt a nagy szabadságot, piszok jó érzés volt négy-öt gazdátlan telket bejárni, egereket hozni a gazdinak. Hát, hogy élve tettem a lába elé,…istenem, az egér is állat, üsse agyon Ő, ha nem akarja látni. Mindig mosolygok magamban, mikor egérrel a számban nyávogva jövök, a gazdi rohan a papucsért és olyan egérhajkurászásba kezd, hogy még a vendég „macsekok” is mosolyognak. Hát volt olyan eset, hogy az egér volt az ügyesebb. Na és a fára mászás? Tudom, te általában majd mindig leestél. Hát igen, a szobacicák már csak ilyenek. Jól van, nem kel mindjárt mellre szívni, a gazdi is mindig azt mondja, hogy „te életed végéig babás maradsz.” Emlékszel, hogy a három gavallért, hogy kifiguráztuk, kielemeztük tulajdonságukat.

Itt van Kormi, a szigorú tekintetével, (állítólag itt született gazdik telkén) nyugodt komor járásával, tiszteletet parancsoló megjelenésével…hát nem éppen a viccelődés kategóriába tartozik, de tart is tőle minden macska, nem beszélve a rágcsálókról.


Tapi? Hát az egy külön szám. Nyugodtan elmehetne a cirkuszba bohócnak, ahogy a földön forogva produkálja magát, pofiját mancsába temeti és úgy „sunyít” a gazdik felé, hogy hátha ezért a produkcióért leesik egy kis „manna.” „Nem azért a húsz fillérért,” de ha kell, de a keménységért ő sem megy a szomszédba.

Matyi… egyem a szívét, a gentleman, aki csak akkor lép be az ajtón, ha a gazdi megsimogatja, (képes lenne egy hétig is egy helyben állni) evés előtt is kér „simít” és a nyugalma „haláli.” Sokszor már engem is idegesít. Tény, hogy amerre le lehet feküdni, ott ő megtalálható, szeme olyan, mint a kínai cicáké, örökké hunyorog, vagy éppen állva alszik. A balhét nem kedveli. Igaz, hogy tavasszal „ramatyul” nézett ki, jól meg volt tépázva. Hja kérem, a hölgyekért a lovagi tornát meg kell vívni. De tudod mit, megérdemli, ne csajozzon, maradjon a fenekén nyugodtan. Hát nem elég neki beérni azzal, hogy minket láthat.

De azt a napot sosem felejtem el, amikor fülem mögött valami iszonyatos éles fájdalom jelentkezett. Nem vagyok egy „pipogya” fráter, de ez letaglózott, olyannyira, hogy még veled sem „kommunikáltam.” A dolog akkor kezdett komolyra fordulni, amikor egy lúdtojásnyi daganat jelent meg, egyik napról a másikra. Gazdik részéről volt is nagy riadalom, de én is be voltam tojva, hiszen már a gubbasztáson kívül semmit nem csináltam.

Nem nagyon emlékszem a történtekre, (a fájdalommal voltam elfoglalva) csak arra emlékszem, hogy autóval nagyon sokat mentünk (állítólag 60 km-t) az állatkórházba. Ott kaptam egy „szurit” és állítólag felvágták a daganatot, gazdik valami tályogról beszéltek. Lényeg a lényeg, estére, részeg módjára közlekedtem, de az éles fájdalom megszűnt. Hát nem azt mondom, hogy szépségem gyönyörködtető volt,(a gazdik mindig szánalmasan néztek rám) de „púp” nélkül csodaszép az élet. Egy hónapig mutogattam a sebemet, mire szép lassan begyógyult, hát a szőr egy kissé várat magára.

Hát, hogy aztán nehogy véletlenül is örömmámorban ússzam, az egyik telken (egerészés közben) kaptam a hátsó lábamra egy légpuskalövést, amitől egy hétig járni nem tudtam, úgy, hogy erről ennyit.

Tudod, hogy az én esetem semmi a tiédhez képest. Cirmikém, „rád is rád járt a rúd.”

Emlékszem, hogy már pár napja helyeden feküdtél, (mélyeket aludtál) mindenki azt hitte, hogy ebben a melegben nincs kedved kimenni, inkább bent hűsölsz a szobában. A helyzetet akkor kezdték a gazdik komolyra venni, mikor pár nap „pihenés” után fel akartál állni, de nem tudtál. A két hátsó lábad meg volt merevedve, mintha lebénultál volna. Felpúposítva hátadat, dülöngélve jutottál el az egyetlen lépcső magasságig, amin leestél. Na és a szőröd, így még nem láttalak. Eltűnt a szép selymes színe és gubancos lett. Hirtelen senki nem tudta mi történt veled. Hogy ne legyen egyszerű a helyzet, a gazdi kocsiját feltörték és az egész indító szerkezetet tönkre, tették, úgyhogy volt itt esemény bőven, de térjünk vissza hozzád. Gazdi addig „buzerálta” a kocsit, míg beindította. Irány veled is az állatkórház, (ott a kocsit nem merte leállítani, örült, hogy egyáltalán elindult.) Azt állapították meg, hogy valami „gyilkos” vírus támadott meg (pedig minden évben megkapjuk a kombinált védőoltást.) Kaptál egy erős injekciót, de otthon sajnos az állapotod nem javult, sőt rosszabbodott. Elbújtál a gazdi ágya alá, semmit nem ettél, nem ittál, csak erőtlenül feküdtél és a „szagod” is jelezte, hogy itt már nagy baj van. Természetesen a kocsi totál „bekrepált,” úgy hogy nagy nehezen sikerült egy közelben lévő állatorvost felhívni, aki kijött, de csak a túlsó partra. Oda vittek át, szúnyograj kíséretében (gazdasszony kabátja alá dugott) közben szemerkélt az eső, egyszóval „rohadt” egy helyzet volt. Megkaptad a második „szurit” is (hogy szoktál félni tőle) és vártuk a fejleményeket. Hát nemhogy javult volna az állapotod, az ágy alatti jelenet véglegessé alakult. Néha próbáltak a gazdik „erőszakkal” etetni, itatni, de sikertelennek bizonyult. Egyedül az antibiotikumot tudták beléd erőltetni. Hát az állapotod? Szörnyű volt. Csont soványra lefogyva, szétesett szőrzet, rendkívül bűzös testszag, szóval a gazdik teljesen kétségbe estek. A gazdi ölbe kivitt a kertbe, a kedvenc helyedre, hogyha el kell búcsúzni tőled, még egyszer láthasd, (bizony már mindenre felkészültek.)
Lekérted magad a földre és a napon gubbasztva feküdtél. Kis idő múlva (a gazdik a kertet művelték) a gazdi kétségbeesetten kérdezte,”hol a Cirmi?” Úgy eltűntél, mint akit a föld nyelt el. Hiába kerestek az ismert helyeken, a gazdi minden szomszédhoz bemászott, eltűntél. Közben este lett, ment a lámpás keresés, de nem adtál élet jelt magadról. Aztán ekkor jött a ráadás. Dörgés, villámlás közepette elkezdett zuhogni az eső, de úgy mintha dézsából öntötték volna. A gazdik abban bíztak, hogy ennek hatására valahogy haza térsz, hiszen te már legkisebb széltől is robogtál befelé.

Hát nem így történt. Nem jelentkeztél, az éjszaka teljes aggodalommal telt el (én sem bírtam nyugodtan aludni.), Vivike, a gazdik unokája egész éjjel zokogott és a gazdik már ott tartottak, hogy ha nem is „élve”, de legalább megtaláljanak, hogy tisztességgel eltemessenek.

Másnap újra teljes erőbedobással keresésedre indultak, én is mentem, úgy hívtalak nyávogva, ahogy a torkomon kifért. Egyszer csak Vivike elkiabálja magát, „ott van, ott ül,” és tényleg ott ültél az egyik ház udvarán, de mintha nem tudnád magadról, mert semmire nem reagáltál. A gazdi egy pillanat alatt úgy mászott át a kerítésen, hogy én is megirigyelhetném és ölbe kapva futott és adta át a kerítésen a gazdasszonynak.

Mivel már egy hatodik napja nem ettél, nem ittál, (és most sem) azonnal értesítve lett az orvos, aki egy óra múlva újra a parton volt és csak annyit tudott mondani, hogy most bead még egy erősebb injekciót, ha nem javulna, vissza kell vinni az állatkórházba (jó, jó de mivel?)

Két nap telt el, te az ágy alatt gubbasztva, én teljesen magam alatt. A harmadik éjszaka arra lettem figyelmes, hogy az ágy alól „lefetyelve” iszod a vizet, (a gazdik is hallották) „Ez az Cirmi, igyál… igyál” hallottam a gazdik hangját és láttam azt a reményteli boldogságot, ami arcukról sugárzott, hát azt nem lehet elmondani. Megtört a jég ittál, ittál,

és csak ittál. Másnap már beleszagoltál kedvenc ételedbe és estére már bele is kóstoltál. Nem kell mondani, hogy kezdetét vette a bizakodás. Pár napi izgalom után, (kevés evés, sok ivás) előjöttél, és tétova léptekkel indultál el a kertbe a szokásos helyedre a „dolgodat” elvégezni.

Cirmikém, hát jól ránk ijesztettél, (tudom, nem tehetsz róla) de te nem is tudod, milyen nagy örömöt szereztél mindannyiunknak a felépüléseddel. Az már csak „hab a tortán”, hogy a gazdi névnapján egy egérrel jelentél meg (pedig még csak pár napja gyógyultál meg.) Annyit hallottam még, hogy a gazdik örömmel újságolták telefonon az orvosnak a gyógyulásod hírét.

Most már azt hiszitek, hogy „minden nagyon szép, minden nagyon jó és mindennel meg vagyunk elégedve.” Tulajdonképpen így is lenne, ha Matyi nem fejezné be a történetet a változatosság kedvéért a bal füle mögötti hatalmas dudorral, (megvakarta és elfertőződött) ami szintén tályogra utalt. Mielőtt orvoshoz vittük volna, kínjában karmával felszakította és kifakadt, „Summa summarum”, az ő állapota javulás szempontjából hosszadalmasnak bizonyult, mivel rendkívül mélyen helyezkedett el a seb, úgyhogy gazdik már második hónapja kezelik, de már szépen gyógyul.

Na nézd, elmentek a felhők… kisütött a nap.

Kormi, Tapi, Matyi, Cirmi! Gyertek gyorsan ide, halljátok, hogy milyen zene hallatszik a gazdiktól…

Újra itt van,

Újra itt van

A NAGY CSAPAT.

2010. szeptember 30., csütörtök

Hú, de cikiii! II.rész

A nem kívánt hármas


Helyszín: egy nagy hodály, ipari tanuló műhelynek kinevezve, (tanműhely) ahol vagy negyven kezdő inas (köztük én is) próbálta kikezdeni az ott tanító mesterek idegeit. Ez a próbálkozás, úgy tűnik elég sikertelen, pedig elég sok nem mindennapi helyzeteket produkáltunk. Bonyolítja a dolgot, hogy a negyven főből tizenöt lány, akik ugyancsak igyekeztek kitenni magukért a normál helyzet megváltoztatásáért. Mivel az oktatók (kettő közvetlen, egy pedig „főgóré”) férfiak voltak, hát a lányok „kezelése” kissé nehézkesnek bizonyult, mivel a „delikvensek” mindjárt sírva fakadtak, ha a „renitens” viselkedésüket az oktatók „úgymond” szóvá tették.

Hát lényegében ilyen volt az alaphelyzet, amikor a délutános műszakra került a sor. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt munkapadot és az „egyen munkaruhában”, (az oktatók is) beindult a kézi fűrész, ami egy teljes hétig ugyanazt a „told meg, húzd meg” műveletet végezte.

Egy ilyen „told meg” műveletnél hátra néztem és láttam, hogy a „főgóré” az asztalánál hatalmasakat harap a még hatalmasabb két egymásra összerakott kenyérből, amiből máig sem derült ki, hogy mi volt közte. Tudni kell, hogy ez a mester, olyan magas, erős fizikumú egyén volt,(kalapács vető alkat) hogy mikor az asztal mellett odaálltunk, a fejmagasságunk egy szintbe volt vele. Mindezt azért találtam szükségesnek közölni, hogy érzékeltessem, hogy a személyét érő sértő megjegyzés „retorziója” kitől várható. Szóval, hátra néztem és az előttem éppen nekem háttal ülő személynek rá csapva a vállára, a füléhez hajolva, vigyorogva mondtam, hogy „figyeld az öreget, (35 éves) hogy tömi a majmot) aki éppen maga elé merengve bámult a nagy semmibe. A vigyor akkor fagyott az arcomra, mikor a „vállveregetett” egyén felém fordult, ugyan is a kijelölt oktatónk volt.

Első pillanatban a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni, de miután „akklimatizálódott” nála a helyzet, közölte, hogy”na, megvan az egyik személy, aki egy hónapig fogja takarítani a műhelyt.”

A dolog magam részéről lehangolt állapotba hozott volna, de aznap a lányok közül Alizban is túltengett a nyugalom és a söprű párosítására osztották be. Így mindjárt más lett a helyzet.

Este fél kilenc tájban indítottuk be a „söpörj magad, ha már más nem söpör” mozgalmat és igyekeztünk minél tovább húzni az időt, hogy az oktatónk már megfürödve és felöltözve ellenőrizhesse tevékenységünket. Ezek után, örömmel nyugtáztuk, hogy részünkre már szabad a pálya, (az oktató haza ment) így megbeszéltük, hogy kinn a kapuban találkozunk, megvárjuk egymást.

Itt kell megemlítenem, hogy a helyszín Budapest külterületére esett, ahol a HÉV.-hez negyedórás gyalog út vezetett, a közvilágításról ne is beszéljünk, mert arról nem is lehet.

Szóval a kapuban találkoztunk és elindultunk hazafelé a majdnem „vak” sötétben. Mivel mindketten szenvedő alanya voltunk a takarításnak, úgy éreztük, egyforma érzelmi síkon vagyunk és ezt az érzést valahogy le kell vezetnünk.

Így aztán kellő pillanatban, a még „vakabb” sötét helyen átölelve, vállát magam felé fordítva, szó nélkül megcsókolva adtam át szenvedő érzésemet, amin ő először kissé meglepődőt, (legalább is úgy tett) de aztán viszonozta, így vezetve le a takarítás okozta sérelmeinket.

Elég nagy lehetett ez a sérelem, mert már jó kis időt töltöttünk el a „vigaszdíjjal,” amikor egyszer csak mellettünk egy alak haladt el, (mi akkor éppen a drótkerítésnek dőlve próbáltuk ki annak teher bíró képességét) aki, egyszer csak visszafordult, egészen megközelítve, az arcunkba nézve közölte, hogy „azért a kerítést nem kell kidönteni, de holnaptól rátok külön lesz gondom.”

Hát azt hiszem, nem kell mondani, hogy ezek után este mindig hármasban folytattuk utunkat hazafelé.

2010. szeptember 25., szombat

Hú,de cikiii! 1.rész

Ki ne került volna az életben olyan helyzetbe, (sokszor akaratlanul) amire visszagondolva, még most is olyan arcszínváltozás mutatkozik, mint mikor a szűzlánynak a szokásosnál hevesebben udvarolnak.


Ezekből a helyzetekből mutatnék be néhányat.

Változó korban

Tizenötéves kamaszkor, (Verne Gyulánál már „kapitány”) nem kell mondani, hogy egy fiúgyerek már a „mindent tudok” kategóriáját próbálja a világ felé érvényesíteni. Ez a hatás engem is elért, elvégre már kijártam a nyolc általánost, mit tudnak nekem újat mondani? Ilyen szemlélettel jártam a világban és tulajdonképpen semmin nem filozofáltam, hiszen minden dolog, ami körülöttem történik, az csak „természetes.” Nem is értettem a felnőtteket, hogy miért csinálnak az egészen „piszlicsálé” dolgokból ügyet, hogy „ a villamos késik”, hogy „nem lehet, csaó színű cipőt kapni” és hogy „ a fizetésből nem telik mindenre,” stb.…stb.…stb.

Hát ebbe a felnőtt ismerős társaságba cseppentem bele, egy beszélgetés kapcsán, aminek témája az egyik nagy magyar színész, Jávor Pál akkori elhalálozása volt.(1959) Érdeklődést mutatva az arcomon, mintha én is az összes alakítását láttam volna, (csak kétszer láthattam színpadon) szerettem volna bekapcsolódni, de mivel egy: rólam tudomást sem vettek, kettő: mit mondhat ez a kölyök ilyen nagy horderejű témáról?

Belülről motoszkált bennem a kis ördög és vártam az alkalmat, hogy legalább egy mondat erejéig hozzászólhassak a témához. A társaság részéről ment a visszaemlékezés, (nekik volt miről) mígnem a temetés került szóba, amit sajnálkozva közöltek, hogy nem értek rá elmenni, pedig nagyon szerettek volna. Itt jött el az én pillanatom. Rögtön lecsaptam a témára és büszkén, kihúzva magam közöltem, hogy én ott voltam,(dehogy voltam) ezzel is rangot adva személyemnek.

A társaság reakciójából ítélve, mindjárt észre vettem, hogy egészen más szemmel néznek rám és az egyik személy mindjárt rá is kérdezett.

„Aztán milyen volt a temetés?” és kíváncsian várták a beszámolót.

Na, gondoltam magamban, most átvehetem a főszerepet, most én leszek a szószóló, nem fogtok gyerekként kezelni.

„Szép,” volt a válasz.

„És mi volt még” kérdezték izgatottan.

„Hát… mondtak egy beszédet… és a végén szűnni nem akaró TAPS.”

Na, innentől kezdve az addigi komor hangulat átváltozott hangos nevetéssé és fejemet megsimogatva közölték, hogy ha nem muszáj, ne menjek temetésre, nem gyereknek való.

2010. szeptember 23., csütörtök

Nyári események 1.rész

Vízbe ment terv


Adva vagyon a dunapart zöld övezeti része, ami inkább hasonlít az ösvényhez, csak szélesebb kivitelben, mint sétányhoz.

Ez az a hely, ami általában a legvisszafogottabb férfiakat is romantikára csábítja, nem beszélve a hölgyekről, akik e természeti táj szépségét érzékelve, valamint engedve a túlburjánzó udvarlásnak, Ámor nyilaitól sebezve, mámorosan kapaszkodnak kedveseikbe.

Most is egy hasonló helyzetben levő párocska közeledik, azzal a különbséggel, hogy ők ezt a helyet már régebben bejárták. Ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy előttük egy három éves kisfiú szaladgál. Kezében egy hosszú bot, amivel oly vehemesen „csépelé” a körülötte lévő bokrokat, fákat, hogy Petőfi versében a „Jaj a hátam, jaj a hátam oda van, szomszéd bácsi elporolta csúfosan”, hozzá képest simogatás. Mivel a szülők részéről senki nem „szóla”, így a természet szépségei valamint egy, két béka kissé megtépázva változott a „te rongyos élet” kategóriába.

A fiatal szülőket Ámor nyilai annyira kikapcsolták a való világból, hogy azt sem vették észre, hogy a kisfiúcska az ide-oda szaladgálás közben, akkorát esett, mint egy „péklapát.” Közel ötpercnyi bömbölés, ordítás, visítás után, miután felismerte a helyzetet, hogy vele senki sem törődik, a botjával a közelben lévő vaskapun töltötte ki dühét, amire a bent játszadozó német juhász átment a „kisfiú hangulatba” és közelről acsarkodva mutatta meg a tépőfogait.

Most mindenki azt gondolja, hogy itt a szülök hanyatt, homlok sietnek a gyermek vigasztalására. Normál esetben igen, ez volna a természetes, de Ámor nyilai, mint a „katyusák”, sorozatvetőként bénították meg az áldozatokat, akik már se nem láttak, se nem hallottak. Valahol a felhőkőn ülve rózsaszínben látva a világot, mámoros hangulatban a „kistesi” jövőbeni képéről álmodoztak.

Mivel a szerelem gyümölcse, jelenleg a kisfiú, örömmel tapasztalta, hogy most övé a világ, egy óvatlan pillanatban az egyik stégre kalandozott, ahol a feje felett lévő szúnyograjjal közelharcot vívott. Még az avatatlan szem is sejtetni engedte, hogy ez a harci állapot nem a gyereknek kedvez, mivel állandó visszavonulási helyzetbe került. A stég széle, (alattomos módon) egyre közelebb került, amit apuka szerelmi mámorban úszó félig éles szeme észre vett és egy „Sanyika ne mozdulj” felkiáltással hagyta ott a romantikát. Gyors, futólépésben rohant a stég bejárata felé és a „hármas ugrás” technikáját választva, úgy ugrott a deszkákra, hogy az egy másodperc töredéke alatt az enyészet martaléka lett, vagyis beszakadt. Ennek lett következménye, hogy apuka kalodába beszorulva, mellkasig érő vízben, hívta magához a gyermeket, aki ezt az eseményt viccesnek találta és térdét csapkodva önfeledt gyermeki kacajjal, (ami a túl oldalról visszhangzott) értékelte a „produkciót”.

Hát, hogy mi lett az esemény vége?

A kisfiú érdeklődve nézte, hogy apuka "korlát gyakorlata” milyen eredménnyel jár. A derékig érő iszappakolás rontott az eddigi hangulaton és a valószínűség szerint, a második szerelem gyümölcse, még egy ideig várat magára.

2010. augusztus 31., kedd

Szomszédasszonyok 3.rész

„Rossz szomszédság, török átok” tartja a közmondás, de nem úgy, ahogy Gyuri bácsi és Józsi bácsi feleségei között kialakult. A helyzet ugyanis az, hogy akárhogy is alakul közöttük a dolog, a vége, hogy nem bírnak egymás nélkül meglenni, mivel a „pletykázás” lehetősége olyan erővel tartja össze barátságukat, hogy nincs az az erő, ami szétválaszthatná őket. Most is sietve mennek a „konzultációs” helyre, (a kerítés mellé) ahova már egy kitaposott ösvény vezet (húsz éves ingajárat eredménye.)

Mari néni (Gyula bácsi felesége): (óvatosan körülnéz, majd suttogva). Szomszéd asszony, gyüjjék mán egy kicsit közelébb, rendkivüli dolog történt velem az éccaka.

Bori néni (Józsi bácsi felesége): (ijjedt arccal). Mi történt? Gyula felébredt? Akart valamit?

M: Ne is mondgya!!! Képzelje, az éjjel láttam ufot. Majd frászt kaptam, még most remeg a hangom.

B: Na ne izgasson, meséljen már.

M: Az úgy vót, hogy éccaka nem bírtam alunni. Kiáltam a kertbe, fehér hálóingben a hulló csillagokat nézni. Ahogy ott állok és merengek, az ucca vége felöl hangos furcsa zaj, olyan fogcsikorgatás féle. Nem kell mondanom, hogy a zabszem…Szóval, ott állok kővé meredve, amikor fejmagasságban imbolyogva közeledik egy fénycsóva, mellé az az iszonyú fogcsikorgatás.Egyszer csak, ahogy a kapuhoz ér, a fénycsóva befordul felém és egyenest rám világít. Hát…hát…azt hittem rögtön elájulok, nem kaptam levegőt. Próbáltam a szívemhez kapni, de az egészből csak nagy hadonászás lett.

B: És mi történt, mit látott?

M: Igazság szerint látni nem láttam semmit, mert a fény elvakított, de azt hallottam, ahogy a csikorgás egyre gyorsabban távozott és a fény a maguk udvarában forgott körbe, körbe. Innentől már nem emlékszem, mert félig ájultan estem be a házba. Mondja, maga nem vett észre semmi különöset az éccaka.

B: Neeeemmm, ha csak a Józsi állapotára nem gondolok

M: Miért, mi történt a Józsival?

B: Hát úgy különösebben semmi, megint a szokásos bepiált állapotban tért haza az éjjel, elment hazulról délután, hogy haza hozza a talicskát, amit kölcsön kértek és útközben jól berúgott. Nagyon sokat ihatott, mert azt mesélte, hogy útközben az egyik ház kertjében egy szellemet látott, és a két kezével hadonászva hívogatta. Na nem kellett neki sok, úgy kotort haza, hogy még a bejárati ajtót sem találta, csak forgolódott a fejlámpával a fején, mint egy tojó galamb.

M: Na ezt jól megettem, Józsi, Józsi, így kibabrálni velem. Jaaaj, most látom, hogy milyen szép nagy uborkái vannak a kerben.

B: Uborkáááák? Hol? Nekem nics is uborkám.

M: Ne mondja, ott szemben a kerítés mellett.

B: Az nem uborka. Főzőtök

M: Igeeeen? Hogy hogy ilyen kicsi, már rég be kellett volna érnie.

B: Nem tudom, de a maga ribizli fáján gyönyörüek voltak a szemek. Nem győztem csodálni.

M: Arra a kis fára gondol. Az nem ribizli volt, az törpe cseresznyefa.

B: És csak ilyen picire értek be a szemek? Mekkora lehetett a magja?

M: Mekkora, mekkora, látom valami nagyon nem tetszik magának. Csak tán nem azt a motoros permetezőt irgyli, amit most vettünk

B: Irigyli a franc. Akkor sem kéne, ha ingyen adnák, csak a pofámba fújja a permetlevet.
M: Jaj, de megjátsza magát,… azt hiszi, nem látom, hogy öreg korára hogyan próbálja két káposztafejjel nagyobbitani a bögyeit, Amikor a Smici Misi jön, maga úgy ágaskodik, hogy lemetszen egy faágat, azért, hogy a káposzták jobban érvényesülhessenek. Szegény Misi, magánál megkapja az előjátékot, otthon már a nyolcadik gyereknél tartanak.

B: Na maga jobb, ha hallgat. Magát csak úgy lehet látni a kertben, hogy csak a fara látszik. Állandó négykézláb hajolgat. Csak azt nem értem miért mindig az utca felé néz a tompora. Satyesz Jenő is itt áll meg a kapu elött a lovait itatni, folyik is a nyála rendesen. Sokszor nem is lehet tudni kitől van a nagyobb tócsa, a lótól vagy Jenőtől? A kocsmában is, ha magáról beszélnek, csak úgy mondják, hogy a Gyula „felesegge”.

M: Nanananana. Ez most vicc volt, vagy komoly.

B: Komoly.

M: Azért, mert viccnek durva lenne. Na de aztán maga is kitesz magáért. Látom, levágta a rakott szoknyáját minire. Most aztán kilátszanak a vékony virgácsai. Na és az a magas sarkú papucs. Úgy csámpázik benne, mint egy sánta bögyös galamb. Nem fél, hogy egyszer nyakát szegi ezen a göröngyös telken.

B: Nahát, azért maga is kinéz valahogy azzal a sok pacsulival az arcán. Mondja, nézett már tükörbe. Nem hiszem, mert akkor biztos halálra rémülne. Igaz, pacsuli nélkül is elég ijjesztő. Mondja, a Gyuri gyomrának nincs ingere mikor magára néz. Azt hiszem az erotikát csak csukott szemmel ismeri.

M: Én csak azt szeretném tudni, mi lesz a bögyeivel, ha vége a káposzta szezonnak.

B: Jaj de érdekli. Látszik, hogy nincs fantáziája, az agyát nehezéknek használja? Mit gondol, a disztök nem teszi meg a magáét. Azokban még a fazonban is lehet válogatni. Maga meg jobban tenné, ha aláducolná őket, mert nem jól mutat, ahogy a térdeit veregeti menés közben.

M: Aranyoskám, azért vigyázzon a szájára, ha gyorsan beszél, mert nem lehet tudni, hogy a protézise melyik pillanatban fog kiesni. Ajánlom a fogsorrögzítőt.

B: Ha már ennyire nézi a reklámokat, akkor biztos ismeri a kopaszodás elleni hajszeszt. Ahogy elnézem, szüksége lesz egy jó pár literre… de figyeljen csak, itt jön ez az ősz hajú, kékszemű férfi. Nemrég költöztek ide. Olyan udvariasan, mosolyogva köszön. Múltkor megkérdezte, hogy nem volna könnyebb létráról metszeni az ágakat, mert az ágaskodásban könnyen el lehet fáradni. Lehet, hogy valamit észre vehetett, mivel az egyik káposztafej minden áron ki akart csúszni a helyéről, de lehet, hogy a tangámra kiváncsi.

M: Tőlem is megkérdezte, hogy nem fájdul meg a derekam egész nap ebben a hajoldozásban. Mondtam is neki, hogy „teljesen mindegy, hogy elfárad vagy nem, úgy sincs, aki ezt a derekat értékelje”.

B: Erre ő mit válaszolt?

M: Hát annyit mondott, hogy „további jó munkát”, de mintha zárkozottabb lenne, mindig siet mikor ide ér.

B: Ne csodálkozzék, szerintem attól fél, hogy két ilyen szemrevaló érett asszonyokba belé találna esni, de azt hiszem, abba kell hagynunk a társalgást, a két öreg már toporzékol, mint két kivénhedt bika. Szeretnék már átvenni a trécselő helyet. Azt hiszem a Józsi, most fogja előadni, hogy éjszaka hogyan bírkozott meg a szellemmel

2010. július 30., péntek

Az új szomszéd 2. rész

Józsi bácsi: (a)Gyisten. Na, mit szól szomszéd. Látta? Tud róla?
Gyuri bácsi: Magának is. Miről van szó? Én nem tudok semmiről. Engem mindig mindenből kihagynak.. Lehet, hogy az asszony tud róla, de nekem nem szólt.
J: Hát jön az új szomszééééd!!!! Megvették a mellettem lévő telket.
Gy: Most az magának jó vagy rossz?
J: Hát a fene tudja. Attól függ, hogy milyen emberek jönnek.
Gy: De furcsa nézete van magának. Egyszer azt mondja, jobb lenne, ha senki nem venné meg, most meg azt sem bánná, hogy idegenek érkeznek. Hát aztán magán kiigazodni még a javasasszony sem tud. Nem gondolja, hogy meg fog változni az élet. Megszűnik a nyugalom, ki tudja, mit kell majd itt átélnünk.
J: Tudom, tudom, de az se járja ,hogy itt van parlagon ez a telek. Minden esetre az a javaslatom, hogy AKÁRKI érkezik, mi nem fogunk haverkodni, gazsulálni. Itt mindenkinek megvan a maga kialakult helye, itt már kialakult a …híerharía. Az új szomszédnak is be kell állni a sorba.
Gy: Minden esetre ne mi közeledjünk, várjuk meg míg Ők közelednek, aztán majd meglátjuk, hogy hova tesszük őket.
J: Nekem rossz előérzetem van.
Gy: Miért, tud valamit?
J: Nem, csak egyszer láttam az új szomszédokat és valahogy…fene tudja…nem is tudom.
Gy: Miért, mi a probléma?
J: Hát nem szimpatikusak…olyan maffiózó kinézetűek.
Gy: Az asszony is?
J: Az inkább olyan útszéli…tudja kire gondolok.
Gy: Mennyi idősnek néznek ki?
J: Hát olyan korombeliek, hatvan, hetven körüliek. Ezekre vigyázni keeeell, dörzsöltek, hamar beküldenek az erdőbe. Ezekre mondják, hogy „nem most jöttek le a falvédőről”. Minden esetre jó lesz óvatosnak lenni. Ha kérdezősködnek, csak röviden válaszolni, nem szabad semmit megtudniuk, ki tudja milyen alvilági kapcsolataik vannak.
Gy: Jó lesz ügyelni asszonyainkra, ne hogy fecsegjenek össze vissza, hisz tudja, ha ezek elkezdik, egy hétig nem lehet leállítani őket. Ki tudja miket szednek ki belőlük?
J: Jó hogy mondja. A férfi nekem nagyon gyanús. Még a szeme sem áll jól, olyan csapodár típus. Jó lesz résen lenni, mert az anyjukom még képes újra éledni, ha valami alvilági dumával megetetik.
Gy: Azt hiszem, akkor feltehetjük rájuk az erényövet. Mit vett még észre rajtuk?
J: Hát azt hiszem a férfi lúdtalpas, a feleség csámpás. Elég fura felállás, nemde?
Gy: Csak azt tudnám,hogy miért pont ezt a telket nézték ki.Ez nekem rendkívül gyanús. Nincs ezen se ház, semmi, csak a gaz. Lehet, hogy vadkendert akarnak termeszteni? Az ilyenektől minden kitelik.
J: Lássa, itt élünk több mint húsz éve nyugodtan és egy perc alatt megváltozik körülöttünk minden. Hát nem volt nekünk itt jó békességben élni, most meg felkészülhetünk a váratlan esemény sorozatokra. Mindenféle jött, ment egyének felzaklatják az ember életét!
Figyeljen csak…itt jönnek… ne nézzzzen oda!!!
Új szomszéd: (Közelednek) Jó napot kívánok. Én lennék az új szomszéd, szeretnék bemutatkozni. Csepröczi Kornél és ő itt a feleségem.
Új szomszédné: Csepröcziné.
J: (bajsza alatt) (a) Gyisten.
Gy: (halkan) Napot.
Cs: Megtudnák mondani, hogy ezen a környéken körülbelül hány család lakik?:
J-Gy: ?????
Cs: Csak azért kérdezem, mert ide tervezte az önkormányzat a házi orvosi rendelőt és én látnám el az itteni betegeket, a feleségem az asszisztensem. Gondoltuk kiugrunk ide körülnézni, megismerni az itt élő embereket.
Gy: Mé…maga orvos?
Cs: Igen, miért valami maffiózónak nézett?
J: Nem…á…dehogy, éppen arról beszéltünk a szomszéddal, hogy milyen jó lenne itt a közelben egy orvosi rendelő. De jó, hogy ide telepednek…mindjárt mondtuk, ahogy megláttuk magukat, ahogy a telket nézegették, hogy valószínű az új szomszéd és láttuk, hogy rendes emberek, mert azt már messziről észre veszi az ember.
Gy: Hogy fognak az asszonyaink örülni, nem kell húsz kilométer utazni, ha nőgyógyászhoz kell menni, a vizsgálat itt lesz kéznél. Beszóljunk nekik…asszony…asszony gyere…
Cs: Kérem még várjanak, majd ha minden a helyén lesz akkor mindent pontosan megbeszélünk. Addig is nagyon örültem, hogy ilyen kedves embereket ismertem meg. A mielőbbi viszontlátásra.
Gy:Viszontlátásra doktor úr, a viszontlátásra!
J: A viszontlátásra.
Gy: Na szomszéd, ehhez mit szól?
J: Mit szólok…mit szólok, nem volt rá írva ,hogy doktor, különben is az életben ez csak a második tévedésem.
Gy: Miért, melyik volt az első.
J: Hát az amikor megnősültem.