Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2010. május 29., szombat

"Csak egy kis emlék.." 2.

„Csak egy kis emlék…” 2.


Nem fogjátok elhinni…, már 6 éves koromban sikerült magamra felhívni a figyelmet, mint „ellenálló.” Ha ezt a mai politikusok tudták volna, most nemzeti hősként a vállukon vittek volna végig az Andrássy úton, ( a tett színhelyén.) Mivel „szerénységem” csak 60 év múlva hozza nyilvánosságra az eseményt, (jegyzőkönyv meg nem készült) így az utókor most tudhatja meg a „hőstettemet.” Lehet, hogy az eseményt nem tartjátok nagy dolognak, de próbálta volna akkor valaki ezt utánam csinálni.

Az időpont, 1950, (lényeges.) Mint már említettem, komoly hat éves fiucska voltam, bent laktunk a kulturális negyed központjában, a mai „brodway”-n. Házunkkal szemben volt az Operett színház, mellettünk is egy színház, (azt hiszem a mai Thália.) Lehet, hogy e hely szelleméből ragadt rám valami, (mert tanulásból nem hiszem.)

Szóval, egyik nap, ahogy ki „csavarogtam”az utcára, szokatlan dologra lettem figyelmes. Mintha az öltözködési divat, egyik napról a másikra, megváltozott volna, Majdnem minden járókelő bokáig érő bőrkabátba burkolódzott, de csak az „egyneműek” részéről, (nem a női nem.) A ház lakói egyre többen, sugdolódzva dugták össze fejüket, közben riadtan néztek körbe, hogy nincs e kismadár a közelben, ami az ő szófoszlányukat továbbitaná „valahova.” Én az egészből, csak szó töredékeket hallottam,…osi,…rá…,…kos és mivel akkor még nem jött divatba a „kvíz”, így nem is törtem magam a megfejtésen. Fogtam a golyóscsapágy kerekű rollerem, ( apám készítette, még oldalkocsit lehetett hozzá csatolni, ami egy négyszögletetes deszka volt egy plussz csapággyal, hogy a négy éves öcsémet is furikáztatni tudjam.)

Ezt a járművet, hogy minél könnyebb legyen hajtani, ( főleg, ha plussz terhelést kaptam) az Operaház bejáratánál lévő Erkel Ferenc szobortól indulva, a lejtős feljáró tetejéről, éktelen fülsiketítős zörgéssel, teljes sebességgel a „nagycsöcsű szfinszk” mögött száguldva vágódtam a mit nem sejtő gyalogosok közé, akik (szerintem mosolyogva, de lehet, hogy tévedek) úgy spricceltek szét, mint mikor a verebek ágyúdörgést hallanak.

Most is az „ominozus” jelenetre készültem, amikor láttam, hogy a feljárót az új divatosan öltözött egyének lepték el, (de miért néznek olyan szigorúan?) Minden esetre, én nem akartam tudomást venni a számomra megnehezítő körülményről, vállamon a „csoda masinámmal,” felbaktattam a szobor Feri bácsi elé és a „szigorú” tekintetüek között, teljes sebességre kapcsoltam, ( a hangszín és a hangerő maradt a régi.) A lejtő alján egy, már az előbb említett nagykabát elém állt, abból a meggondolásból, hogy majd féken tart, de nem ismerte a járművem teljesítményét, (nem csoda, apám készítette) így a kinyújtott keze mellett úgy vágodtam fejjel a „puha” hasi részbe, hogy a „delikvens” pantomim jelenete, egy boksz mérkőzés gyomorszáj kiütés pillanatára emlékeztetett. Na, nekem sem kellett több. Érezvén, hogy ez a pálya mára nem nekem lett kitalálva, megelőzve a részéről történő következő akciót, a rollert szétkapva, (két részből állt) hónom alá csapva, a száguldó ”Kis Mukk”-ot meghazudtolva tüntem el a „kemény mag” elől.

Otthon nem hagyott nyugodni az Operaház körüli felállás, úgy hogy, másik írányból, a Hajós utcai részről közelítettem meg a kijelölt célpntot, de már járgány nélkül.

Az oldalsó bejáratnál, (művészbejáró) egy nagy fekete autó állt, amit már a vázolt egyének vettek körül. Kiváncsiságom kielégitésére, oda-oda lógtam a kocsi közelébe, amit az őrző, védők közömbös tekintete kisért,(ne feledjük, háború után vagyunk, a gyerek kultusz javában „dívott,”) Egy ídő után, mikor láttam, hogy „szabad bejárásom” van a kocsi körül, a soför ajtóhoz érkeztem és kiváncsian bámultam a műszer falat és itt kerültem szembe egy furcsa kiálló karral, aminek egy kicsit pirosas színe volt. Szemrevételezés után, ( már akkor éreztem, hogy egy műszaki zseni fog elveszni bennem) azt láttam, hogy a piros kar kihúzható a védőtokjából, (vízszites helyzetbe.) Egy határozott mozdulattal kibillentettem a helyéről, (az őrzök megmerevedése ellenére.) Ez volt az akkori irány jelző, másnéven „index.” Nem sokáig nézegethettem ezt a technikai csodát, (talán két másodperc) mert a fülem erős szorításba került és mintha húzták is volna. Ennek hatására kénytelen voltam követni a szoritást és húzó kezet, amit egy nem barátságos hang kikérdezési akciója folytatott (lakásunk címe felől érdeklődött.) Sajnos nem bírtam a kényszerítés eszközével megbírkozni, így hamarosan már otthon anyám elött álltam,( a fülem még mindig satuba) ahol a „fülszoritó közölte, hogy a „Nagy Vezérünk” autóját tettem”tönkre.” Anyám megszeppenve hallgattta a kioktató nevelési tanácsadást, de amikor azt kérdezte, hogy kerülhetett a gyerek ilyen őrizet alatt a kocsi közelébe, a fülem a szabadulás örömét volt konstatálni és mikor megfordultam, hogy megnézzem, hogy ki mer anyámmal így beszélni, már csak a becsapodó ajtót láttam. Anyám csak annyit mondott, hogy muszáj neked mindig a „legnagyobbakkal” kikezdeni?

2010. május 21., péntek

Piaci "idill."

A meteorológia szerint az elkövetkező napokban erősen felhős, viharos i várható. Ez nálunk is beigazolódott, mivel a nejem”halkan” megjegyezte, hogy szerdán vagy szombaton kimegyünk a piacra. Nem volna ebben semmi különös, csak a helyzetet egy kicsit bonyolítja, hogy ahonnan mi indulunk,(sziget) csak csónakkal lehet átjutni a túlsó partra. Onnan kocsival a községi kirakodó vásárra emlékeztető piacra, (egyik felén zöldségfélék, gyümölcsök , palánták, csirkék, másik felén kínai ipar cikk és ruha neműt árusítanak.)


Mivel a nejem részéről az elhatározás végleges, (biztos rendkívül fontos dolgot akar vásárolni) így felkészítettem magam a várható esemény sorozatra. A szerdai napot nem találtuk megfelelőnek, mert éppen hogy csak ki,ki sütött a nap, de a szombati nap nem tűrhetett halasztást , igaz, hogy szemerkélt az eső.

Az első „letaglózás” akkor ért, mikor nejem közölte, hogy jön még velünk Juli néni, a szomszéd asszony is.(74 éves.)

Ettől a perctől kezdve a gondolatnak nevezett „fogalom” nálam lenullázodott, ugyan is ezt a Juli nénit csak az tudja elviselni, aki még nem találkozott vele. Úgy mondja egy folytában gondolkodás nélkül az összefüggéstelen dolgokat, hogy egy egész nyomozó hatóságnak is évek kellenének a szálak kibogozásához. Hát ilyen előzetes felállással indultunk el.

A csónakba beszállás Juli néni részéről,(a város ligeti hullám vasúton utazók sikoltozása ehhez képest, halk döngicsélés) az állandó egyensúly vesztés miatt, a vízbe esés közelgő látszatát keltette, de egy erősebb hullám lökés, sikeresen az ülésre terítette.

Az úton a kocsiban a szóáradat oly mértékben tett értéktelenné, hogy csak a negyven éves vezetői rutinom mentett meg bennünket a tragédiától.

Sikerült egy kisebb bevásárló központ parkolójában helyet találni, (ennek még szerepe lesz.) Három fonott bevásárló kosárral és egy műanyag vödörrel a kezemben tizenöt perces „séta” után elérkeztünk a piac bejáratához. A bejutás egy kissé nehézkesnek bizonyult, mivel két anyuka gyermek kocsival keresztbe állva nagyon komoly beszélgetésbe voltak elmélyülve, (láttad Pötyi haját…szédületes…szerintem paróka és Tini…, hogy meghízott…,Satya megint Klárival jár stb,stb, stb.) egy méteres sávot hagyva, ami az én számomra szűknek bizonyult. Mivel nem tudtam bejutni, tüntetőleg letettem a kocsik elé a kosarakat, aminek az lett a következménye, hogy az arra járók azonnal érdeklődni kezdtek, hogy mennyiért árulom, (a vödör senkit nem érdekelt.) A két kismamát zavarhatta ez a helyzet, mert hamar kitárult előttem a „szezám” kapuja és loholva siettem megkeresni a sokaságban eltűnt nejem és „társát.” Nem tudom, hogy mennyire lehettem a figyelmük központjába, de észre sem vették, hogy egy jó ideje nem voltam velük, (talán nekem is jobb lett volna.) Juli néni minden egyes standnál megállt, részletes információ miatt, nejem meg hátra nézés nélkül ment előre, az általa elképzelt árú felé, én meg kettejük közt vacillálva álltam (üres kosaraimmal) mígnem eltűntet a szemem elől. Az ácsorgásomat egy zöldség árus hangja zavarta meg, aki megkért, hogy lehetőleg ne az ő standja előtt áruljam a kosaraimat. Elhúztam onnan min a „vadliba,” mert mintha a vérnyomásom kezdte volna elérni a felső határ értéket. Odébb álltam (már amennyire lehetett) és nyakamat nyújtogatva ott „totyorogtam” mint egy tojó galamb, amikor egy tenyeres,talpas amazon állt elém és azt mondta, hogy menjek utána, majd ő megmutatja hova lehet állni. A sokaságban úgy tört utat mint egy tank (magamban nem győztem csodálni jó indulatát) és két zöldséges kofa közötti két négyzet méteres üres területen megállva kérdezte, hogy „itt jó lesz?” Megköszönve jeleztem, hogy „igen” és ágaskodva sas szemmel figyeltem az arra jövőket,(hogy az enyémek miért nem vettek fel fény visszaverő mellényt?) amikor az amazon egy cetlivel a kezében közli, hogy 400 forint. Mindjárt leesett a „tantusz”, ő is engem árusnak néz.. Közlöm, hogy vevő vagyok, ebbe visszük a haza a vásárolt cuccot és máris kezdtem besodródni a tömeg közé. Az amazon (piac felügyelő) még utánam szólt, hogy „úgyis figyelve lesz, maga szélhámos,”és attól a perctől kezdve magamon éreztem a műholdon keresztül tájékozódott KGB-s tanfolyamot végzett tenyeres, talpas tekintetét. Lelkes előre törésem siker koronázta, megtaláltam nejemet. Nem sokáig örülhettem, mert Juli néni is megérkezett. A „dekkolást” egy palántákat áruló vidéki néni előtt tettük meg, ahol négy paprika palánta helyett tízet vettünk, mert úgy volt csomagolva, a paradicsom palánta magassága fél méteres (állítólag olyannak kell lenni) ami a kosárba rakva imbolyogva akart kiszállni, valamint az olyan palánták, amiért nem is jöttünk,(petrezselyem, padlizsán, stb) a kosárba kerültek, mivel a „néni”olcsón adta. Idő közben a felhők egyre jobban tornyosultak, de rajtam kívül szerintem ezzel a kérdéssel senki nem foglalkozott. Tovább menve, újabb érdeklődőket kaptam, akik izgatottan kérdezték, hogy hol lehet ilyen magas szárú paradicsom palántát kapni. Hát lehet, hogy nem egész pontos leírást adtam, mert azt mondtam, hogy a piac közepe felé, (lehet, hogy még most is azt keresik.) Mivel közben a krumpli is szép volt, mindjárt két kilót, aztán még ez, még az, szóval sikerült dugig megpakolni a kosarakat. A vásárlás „sztereóba” folytatódott, mert amit mi vettünk, azt természetesen Juli néni is.

Mikor már „itt” végeztünk, bejelentés következett, hogy a kínai részre is bemegyünk, mert egy pár dolgot itt is akarnak vásárolni. Meg is álltunk egy műanyag asztal terítőt árusító előtt, ahol a nejem megkérdezte, hogy melyik tetszik a kerti asztalra. Rámutattam az egyikre, mire ő kérdőn nézett rám,”ezt?” Bólintottam.”Ez nem szép” és rámutatott egy kifejezetten ronda mintásra, (csak azt nem tudom, hogy akkor miért kérdezte meg?) Lényeg, hogy Juli néni megvette a ronda mintásat, mi meg megegyeztünk egy semleges „harmadik” színben. Jött még egy pár helyen szandál próba, én meg a palántáimmal virítottam a fehérnemű árusok között, (hogy miért nem erre a részre jöttünk először?) Mind erre még elém került egy nap barnított egyén, az orrom előtt hadonászva egy láncfűrésszel (majdnem levitte) és olyan vehemensen akarta rám „tukmálni,” hogy csak akkor hagyta abba ,amikor megkérdeztem, hogy „hány darab van ilyen eladó?” Mindjárt rávágta, hogy „ez az egy.” –„Kár,”mondtam”mert nekem öt darab kellene, de azonnal,.” Erre egyből felszívódott.

Ezek után már zökkenő mentesen, (de mintha a derekamba nyílhalást éreznék) jutottunk el a kocsihoz. Már éppen készültem beszállni, mikor nejem olyan mondattal lepett meg, amire ha akartam, ha nem, muszáj volt reagálni. „Be kell még ugrani ide a bevásárló üzletbe, mert borotva habot kell venni neked.” Ez mind rendbe is lenne, de minek ehhez a bevásárló kocsi? A bejáratnál egy tábla figyelmeztetett, hogy a parkolóba csak egy óra hosszat lehet tartózkodni,(fényképezik) egy óra után 500 Ft, két óra után 2500 Ft.a díj. Közöltem, hogy jó lesz egy kicsit mocorogni, mivel azt az összeget amit alkudozással nyertünk a piacon, pillanatok alatt veszteségessé alakítjuk.

Azt nem kell mondanom, hogy a bevásárló kocsiban az áruk között az én borotva habom úgy eltűnt, mintha ott sem lett volna. A feszültség akkor kezdett fokozódni bennem, mikor nejem valami szerencse sorsjegy szerű papírt kapott a pénztárnál és azt most kitöltve kell vissza adni. Morogva toporzékoltam mellette, Ő pedig a legnagyobb lelki nyugalommal közölte, „ne duzzogj, mindjárt átmegyünk a a cukrászdába és a krémesek közt válogathatsz.”

Na, ez hír annyira megnyugtatott, hogy már azt sem bántam, hogy ha a parkolóból elszállítják az autót.

„Cukiból” kijőve szakadó eső fogadott, de mielőtt elindultunk volna, még a „maszek” sütödéshez kellett elugrani kalácsért és „jééé, itt egy lottózó, akkor mindjárt kitöltünk pár szelvényt.” Ez az időhúzás épp annyira volt elég, hogy mire a kocsihoz értünk „totál” eláztunk.

Haza felé Juli néni vagy ötszázszor elmondta, hogy „hát, mennyire esik,” (mintha én ezt nem látnám) és várta a reakciót , hogy mind ehhez mit szólunk.

A zuhogó esőben a csónakban öt kosár és egy vödör tele palántákkal valamint két nagy szatyor dugig aprólékkal, ami biztosította, hogy a férőhely igencsak szűkében lesz, nem beszélve arról ,hogy feltámadt a viharos szél.

A „Kis csónakom a Dunáááán” régi slágert dúdolva engedtem rá a csónakot az arra jövő legnagyobb hullámra, amit Juli néni rövid megjegyzése követett, „Jézusom, én nem tudok úszni.” A hullámok a széllel, az esővel úgy repítettek a túloldal felé, mint mikor az üstökös száguld a föld felé és „lőn” csoda, Juli néni nem beszél.

Nem azt mondom, hogy gyerekjáték volt a kikötés, de mivel húsz éve ezt a verziót többször átéltem, így már nem okozott különösebb gondot a partra szállás.

Juli néni a parton többször dobbantott a lábával, hogy megbizonyosodjon arról, hogy szilárd talajon áll és máris beindította a „karattyoló gépet.”

Másnap délelőtti palánta ültetés ceremóniájával, tulajdonképpen vége is lenne a történetnek, ha délután iszonyatos vihar mindent a föld felszínével egyenlővé nem tesz. Nem kell mondanom nejem részéről a „sokk” hatást, úgy hogy elővettem a kosarakat,(a vödröt is) ezzel jelezve, gond egy szál se, most már nyugodtan mehetünk szerdán a piacra, nem lesz Juli néni és a „cukiba” a vigasz díjas krémesre újra igényt tarthatok.

2010. május 14., péntek

"Egy húron pendülünk..."

Nyolcadikos általános iskolás voltam (ezt így illik mondani, magyarázták meg a „suliba.”1958) „A jövő állítólag előttem áll”, (sehol nem láttam) ezt apám szokta sűrűn emlegetni. A mondat másik felével már konkretizálni akarta a fent említett jövőt. Ilyenkor szokott szóba kerülni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel” unalomig csépelt kérdés, amire természetesen egy hűje ábrázat, vagy a mozdony vezető volt a válasz, (mindjárt vezető állásba kerülni, az már „döfi”.) Ilyen téma lógott otthon a levegőbe, hallottam szüleim háttér monológját, melyben végig „zongoráztak” egy jó pár esélyt a jövőmre illetőleg. Nem akartam bele szólni, (apámnál,… még csak az kellett volna,) így kimaradt a látószögükből, hogy az iskolába rémes fenyegetés közepette közölték, hogy akinek az év végi bizonyitványa nem üti meg legalább a közepes szintet, annak nem tudnak felajánlani szakmát .De ez a kérdés, most csak azért került elő, mivel az átlag hármasommal (és ezt úgy értem el,.hogy iskolán kívül már az agyam képtelen volt ráhangolódni a tanulásra) nyugodtan ültem a „babérjaimon.”


Egyszer aztán az egyik nap, mint derült égből a villám csapás, apám megkérdezte,”szeretnél hegedülni?” Gyorsan körül néztem, hogy ezt a kérdést én kaptam e, de mivel rajtam kívűl csak anyám állt a közelben, így csak is nekem szólhatott a kérdés. Először azt hittem, hogy apám valami baráti össze jövetelről jött haza, és az ott tele szívott tudományos előadás zöngéje csapodik le itthon, de mivel látszott, hogy ez a téma részéről „halál” komoly, így konkrét választ adtam, „nem!” –„Jól van. Irén (ez anyám) akkor menj be az iskolába és intézd el neki a zeneiskolát, neked meg (szólt hozzám fordulva) majd veszek egy hegedűt.”.

„Hát nem azért a húsz fillérért,” de ettől a perctől kezdve, mintha a kedvem a béka segge alá csökkent volna, ugyan is apám elképzelésének ellenállni egyenlő,… nem is mondom. Leginkább az lohasztott le, hogy ezt úgy értelmezte (jó párszor hangot adva) hogy majd én ezt az egészet „művészi” fokon fogom elő adni, mert szerinte megvan hozzá a tehetségem, ( hogy ezt honnan tudta, mikor még a hegedűt még fényképről sem nagyon láttam.)

Szóval anyám beíratott a nagybetűvel kiírt zeneiskolába.

Mindjárt az első órán, sikerült is a kedvemet veszteni, mivel a zene tanár nő, egy a mesében a gonosz mostoha kinézetet örökölte (kora meghatározatlan, szerintem közel élt a háromjegyű  számhoz) ebből kifolyólag a „rigolya” mint olyan, végig  kísérte az órát. A tíz „művész palántából,” hét lány volt, a három fiú közül egyedül nem én voltam az „eminens.”No de, térjünk rá az órára. A helyzetből adódóan, mellém és elém lányok kerültek, ami nálam már meg is határozta, (szerintem a lányoknál is) az alap hangulatot. A táblánál, amíg a „művészeti vezető” rajzolgatta a kis szárral ellátott tojásdad gömböcöket, addig én igyekeztem különböző trükkökkel a lányoknál felhívni magamra a figyelmet, (amit sikerült is) aminek az lett a következménye, hogy az első órát kint az ajtó előtt töltöttem. A második óra szolmizálása az én hangom nélkül hangzott el. Mivel a kézmutogatos skálázás nem az én esetem volt, valahogy mindig mellé „trafáltam,” így aztán jobbnak láttam betartani a közmondást, hogy „ha nem szóltál volna, bölcs maradtál volna.” Megkaptuk a kottákat, (amit apám olyan szakértően nézett lakatos létére, hogy azt hittem mindjárt dalra fakad) amit úgy ahogy volt, belepislantás nélkül süllyesztettem a „nem kötelező olvasmányok” közé.


Második alkalommal, már hátra ültettek, mindenkitől távol, így hozták tudomásomra, hogy én „szólista” leszek. A problémát az okozta, hogy a pisszegésemre a „haverkodos" lányok egyre többet nézegettek hátra, ami miatt megint nekem kellett az kívülről az ajtón álló szerepét betöltenem, ami elindította nálam a gondolat menetet, hogy mi a”franc”-nak vagyok én itt. Az óra közötti szünetben, fogtam a kotta gyűjteményt és a közelben lévő moziba, 1 forint 20 fillérért megvettem a jegyet a „Titenötéves kapitány”c.filmre. Így ment ez két hónapig, moziba jártam „zenede helyett. Ha nem volt „lové”, akkor szert tettem arra, hogy bekerüljek, (hogy hogyan, nem árulom el.) Igaz, hogy egyszer a mozi irodájában kellett magán beszélgetést folytatnom, hogy miért kellett háromszor kihozni a jegy szedőnek az előadásról? Elkezdödöttőaz alkudozás. Azt a lehetőséget kínálták fel, hogy ha most megnézhetem a filmet, akkor leszokok az illegális tevékenységről. Egy fejbiccentés elég volt a „biznic” megkötéséhez és a diri saját kezűleg vezetett be a moziba, ( a jegy szedő hölgyek ámulatára.) Meg kell mondanom, szavatartó voltam, (igaz, hogy az irodában egy szót sem szóltam) de ebbe a moziba már nem „lógtam” be.Minek? Volt még kettő a városban.

Igen ám, de eljött az igazság pillanata, mikor apám a hegedű vásárlásáról kezdett beszélni. Hiába „ágáltam”, hogy a zene szerszámra majd csak a félévi vizsga után lesz szükség. Azért, hogy tájékozódjon előre menetelemről, anyámat küldte be „puhatolodzásra.” Na, ekkor jutott eszembe a „Félelem bére” című film, (amit nem sokkal előtte láttam.). szorongva, torz pofával ülve vártam anyámat, aki elég hamar megérkezett. Elöször nem szólt semmit, csak rám nézett, (nem tudom milyennek láthatott) és apám kérdésére, hogy”na, mi van a mi kis muzsikusunkkal,” anyám lesújtó állapotot alakítva, annyit mondott, „ne erőltessük tovább, mert azt mondták, hogy a gyerek „botfülű” és ezzel a téma egy életre be is lett fejezve.

Másnap anyám csendben megkérdezte, hogy „zongorázni sem szeretnél?” Máig sem adtam meg a választ.

2010. május 8., szombat

Utazás a jövőbe.(Nem Verne regény.)

A dolog úgy hozta, hogy egy napon Pestről kellett utaznom 50 km-t, busz, villamos és Hév igénybe vételével. Mi van ebben? Semmi különös, főleg annak, aki már átélt egy ilyen utazást.


Tulajdonképpen, azért írom le mind ezt, hogy a közlekedési fejlődést észre lehessen venni, (ha netán valaki nem vette volna észre.)

Kezdeném azzal, hogy nyár közepe volt, döglesztő meleg. Többen azt javasolták, ( az ős utas barátaim) hogyha nem akarok tömegben utazni, akkor délben induljak, ugyanis, a magyar ember ilyenkor nem hagyja ki az evést.

Így is tettem.. Az árnyék nélküli buszmegállóban, tényleg csak egyedül álltam….de meddig? Hát úgy kb.22 és fél percig vártam, csak úgy szívtam magamba az UV sugárzást, (ilyenkor a legerősebb, közölte a média) és az agylágyulás vagy a napszúrás állapot között lehetett választani, de ezt megelőzte a busz beérkezése.

Milyen modern, állapítottam meg. Hatalmas zöld szám jelzi, hogy hányas és merről, hova. Hiába, ez már XXI.. század.. A lépcső egy szintbe a járdával, szinte invitálja az utast a beszállásra. Ez igen, ez csúcs. Már el is felejtettem a nap által okozott ájulási állapotot, büszkén szálltam fel és valóban…, nem voltak sokan.Egy pár nyugdíjas bóbiskolt az üléseken. Az indulás azért egy „picit” megijesztett, (de lehet, hogy én vagyok túl érzékeny) mivel olyan hangosan bőgött fel a motor, hogy a traktor hangja egy lágy, kellemes muzsika ehhez képest, de a következő pillanatban a padló alól, (szerintem valamelyik terror szervezet műve) olyan erős, félig égett gázolaj bűze csapta meg az orromat, olyan mértékben, hogy az üres gyomrom máris telítődött, de a fejem körül, (mintha körhintán lennék) szédült állapot kezdett uralkodni, (lehet hogy a csúcs technika szédített el.) Ekkor jöttem rá, hogy a „bóbiskolás” tulajdonképpen egy ájult állapot. Kár, hogy így kellett a keveréket beszívni, (jól meg szívattak) mert különben élvezhettem volna a gyönyörű futó betűkkel kiírt tájékoztatót, ami azt jelezte, hogy merre járunk, ( a CO tartalom nem volt kiírva.)

A végállomáshoz érve hófehér arccal (pedig nap barnítottan szálltam fel) és ingázó gyomorral szálltam át a villamosra.

Micsoda különbség? Van hely, kényelem, ez már felüdülés, (ráadásul árnyékban álltunk.) Előttem egy fiatal lány ült, fején fül hallgató, Hol van már az, amikor a táska rádió bömbölt a peronon, (hiába, megint a technika) de azért már indulhatnánk. Lassan (egy kicsit nagyon lassan) kezd megtelni a járgány. Egy öt tagú „ifi csapat” hangos trágárkodó megjegyzései közepette, (nem kíméltek senkit), elindultunk és az összes nyitott ablakok haj lobogtató huzat közepette a „dizsis csaj” rázendített artikuláltan hangon a „ooooh,béby….ooo,béby….áááá béby” dalnak nem nevezhető indián üdvözlésre, amit a huzat a fülembe (mint valami erősítő) egy az egybe közvetített, élőben. Ezt a „koncertet” egy mikrofon hang törte meg,(mégis, hogy meri) amibe közölték, hogy út felújítás miatt, innentől már busszal lehet tovább jutni.


A busz megállót könnyű volt megtalálni, mivel egyedül ott volt a legnagyobb tömeg (ideiglenes megálló, ne hogy már ide kérjünk nap ellen árnyékolót, de az UV még mindig a csúcson.) A harmadik buszra (kb. fél óra várakozás) felszállva, itt már a „hering” állapot uralkodott, de legalább nem volt zenei hang effektus.A HÉV-hez közeledve egy utcai árusnál vettem emelt áron, egy üdítőnek nevezett löttyöt,(akciósnak volt kiírva) amitől az amúgy is igénybe vett gyomrom segített szédült állapotba hozni. A HÉV végállomásához érve, az előjelzőn látom, hogy egy óra múlva repülhetek célom felé, de előbb a peron elején álló öt karszalagos kordonon kell keresztül jutnom,akik, mint valami kommandós egység, gyanúsan figyeltek mindenkire, (mosoly központilag megtiltva.) Szerintem még a legbecsületesebb ember is, itt már megbánta, hogy megszületett. Itt már egy lepedőnyi árnyékoló volt, ahol egy nyugdíjas a szétnyitható horgász székén ülve várta a "megváltót," azaz a HÉV-et. A peron mellett dübörögve száguldottak a kamionok, teherautók, gépkocsik, illetve ha piros lámpát kaptak, akkor volt lehetőségünk válogatni, hogy melyiknek a füstjét óhajtjuk előnybe részesíteni.


Azért azt meg kell állapítanom, hogy ehhez hasonló HÉV típuson, ezen a vonalon már 1960-ban utaztam. Tulajdonképpen innen már sima utazásnak tűnt a dolog, (igaz, hogy amikor felgyorsult, oldal irányba olyan kilengést végzett, hogy a másik oldalt jóízűen lakmározó gyerek kezéből a lángos, az én ölembe kötött ki.) Egy idő után furcsa műveletnek tanúja lehettem. Ugyanis, az egyik megállóban az utasok elhagyták a szerelvényeket, (én egyedül bámészkodtam kifelé.) Egy idő után, miután láttam, hogy mindenki eltűnt, kíváncsian szálltam le és tőlem nem messze, egy ember csoport igyekezett felborítani egy sárga buszt. Itt már nekem bűzlött valami. A kérdésemre, hogy „mi itt a helyzet,” azt a választ kaptam, hogy vágány csere miatt busszal lehet tovább menni, de megnyugtattak, hogy a jegyek érvényesek,(már ha felférek.) Jelentem, sikerült, mármint fel férnem és a csomagok és bevásárló szatyrok társaságában, valamint szauna hatás közepette, már robogtunk is. Utazás közben, a melegtől fél ájultan azon töprengtem, hogy ezt az írást, ha az unokám ötven év múlva elő veszi, lehet, hogy nyugodtan leközölheti, mert arra az időre is aktuális lesz.

2010. május 3., hétfő

Csalódások.

Másodikos ipari tanuló voltam, (1960) vége volt a nyári szünidőnek és az osztály a matek órára készült. Mivel ez a tantárgy kimondottan közutálatnak örvendett, hát így a fogadtatása is ennek rendje, módja szerint történt, ami abból állt, hogy az osztály érdeklődése teljesen más irányba terelődött. Itt van például a dadogós Duda, aki az első pad tetején ült, háttal a táblának és a lábát a szemben lévő padra felrakta, (mint egy seriff) és az új „mambó” magnójának működését magyarázta, a kíváncsibbaknak, (sűrűn pislákolva és néha a levegőbe „pökve.”) A tanári asztalon G. Feri pöckölte az olasz válogatott gomb foci csapatát, a játszani nem tudó Simonyival. Feri zsebe még vagy három nemzetközi csapatot rejtegetett a játékosok felragasztott képeivel. A Moco mint mindig, (súlya megközelítette a 90 kilót) a fél literes tejes üveget az egyik kezében, a másik kezében a felismerhetetlen finomságot tartva, olyan élvezettel evett, hogy a „nyálcsorgás” mint olyan, már szinte szabványosított formát öltött. Tuti, a colos, 192 cm, (azért hívtuk „Tutti”-nak, minden második szava ez volt) próbált elhelyezkedni a padban, több, kevesebb sikerrel, mivel a térdei normál ülésben meg, megemelte a padot, kinyújtott állapotban pedig az előtte ülő Fazék lábait rúgta meg. Egy kis szerencséje azért volt, mert mellette ült Varázs, aki 148 cm. Magassága miatt a lába a levegőbe lógott, ezt használva ki Tuti, Varázs irányába már tudott nyújtózkodni, de ez miatt kissé átlós irányban ült és a tanárok folytonos „üljön rendesen” megjegyzését volt kénytelen hallgatni. Ezt a hangulatot, még erősen befolyásolta a matek tanár személye, aki „abszolute” a nem kívánatos férfi személyek táborába tartozott.” Szódásüveg” erősségű, fekete vastag keretes szemüvege és a számok világában elmélyült egyénisége, nem tudta betörni a lelki világunkat a matek szeretete felé.


Így állt a pillanat kép akkor, amikor a nyitott ajtón egy fiatal, gyönyörű nő lépett be, (úgy 22 év körüli) kezében a napló és az asztalhoz érve mosolyogva egy „jó napot, fiúk” köszönéssel állt meg. Az osztály ledermedt! Duda nyaka majdnem görcsöt kapott, ahogy hátra nézve, tátott szájjal, seriff állapotát megszüntetve próbált kötelező felállásba helyezkedni, de ezt az  állapotot Tutinak  sem a legegyszerűbb torna gyakorlatok sikeres eredményéhez lehet írni., Mikor már a zörejek megszűntek és állva, tátott szájjal kíváncsian vártuk a további fejleményt. A csinos hölgy, még egyszer megismételte „jó napot, fiúk,” de a választ már meg sem várva közölte, hogy F. Gizellának hívják, ő fogja tanítani továbbiakban a matekot, sőt még az osztály főnökünk is Ő lesz. (Pestiesen szólva: Bumm a kirakat!) Ház az már eszméletvesztés határát súrolta, hogy mikor a bemutatkozásnál tartottunk, közölte, hogy ha nem haragszunk meg érte a jövőben keresztnevünkön fog szólítani.
Ennek bizonyítására megkérte az első sorban ülő Bakót, „László, letörölné a táblát?” Bakó úgy ugrott fel, mintha egy darázs csípte volna meg és amikor a helyére indult, a pofáján látszott, hogy „ti már elmehettek a francba, itt én vagyok a nyerő.”


Az én részemről ezekben a pillanatokban tudatosult, hogy a matek és a tanár nő a legszebb a világon. Amíg én a gondolataimmal voltam elfoglalva és néztem a hozzánk került tündért, a bemutatkozás után a naplót lapozgatva, mindenkinek átnézve a matek jegyét, név szerint szólítgatva . Mikor én következtem, „Iván,” (fel álltam) szólt mosolyogva, „hát ahogy így elnézem, lesz mit javítanunk, igaz?” Vörösödő fejjel bólogattam, mint egy giccses vásári plüss kutya. Helyemre ülve, a „javítanunk” megjegyzésre koncentráltam, mivel ezt a feladatot többes számba tette, ezzel már úgy éreztem, hogy közvetlenebb lett a kapcsolatunk.

Nem akarom ragozni tovább, de tény, hogy pár nap múlva ilyen szerelmes osztályt, mint a miénk, kevesen láttak, (és még csak nem is voltunk féltékenyek egymásra, kivéve a dagadt Mocóra.)

Megemlítek egy, két olyan esetet, amiből egyértelmű volt, hogy a szerelem részünkről a tetőfokára hágott.

G. Feri egyik alkalommal a matek óra előtt, a tanári asztal előtt térdelve (ahelyett, hogy gombfocizna) a kezét imára kulcsolva, sóhajtva mondta a szék felé, hogy „iiimádlak Gizike,” de a baj csak az volt, hogy az imádott személy már a háta mögött állt. A vér megfagyott ereinkben, mert éreztük, hogy ebből nagy „balhé” lesz. A tanárnő a naplóval rákoppintott G. Feri fejére és azt mondta mosolyogva, „hogyha annyira imád, bizonyítsa be, maradjon mindjárt kint a táblánál.” Hát szegény Feri… nagyon gyér bizonyítást mutatott be a számok birodalmában.

Szóval, kezdtünk ráhajtani a matekra, az órákat már alig vártuk. Ha valaha az életben valaki rendes osztályt akart volna látni, csak be kellett volna jönni a mi matek óránkra, ( még a házi feladatok is el voltak készítve,)

Aztán megtörtént nálam a baj! Azt vettem észre, hogy „totál” szerelmes lettem. Otthon leszedtem a felragasztott külföldi magazinból kivágott szépség király nőket, (anyám legnagyobb meglepetésére) és már csak a Gizike járt az eszembe mindenütt. Akármerre jártam, csak Ő kísért el mindenhova. Készültem matekból, mint egy kis őrült (más tantárgyból nem is nagyon tanultam.) Egyszer aztán a matek órán a napló nézegetése közben felnézett rám, (micsoda gyönyörű szemei voltak) és „Iván, megpróbálunk egy feladatot megoldani?”( Ilyen volt nála, a jöjjön ki felelni.) Kissé magabiztosan álltam fel, mivel ezt a téma kört, (különböző csonkított testek terület és köbtartalom számítása) eléggé átvettem. A táblához csak úgy tudtam kijutni, hogy a „tanárnő” háta mögött kellett elmenni és ahogy odaértem mögé, olyan kellemes illat felhőbe kerültem, hogy elvesztettem koncentráló képességemet. Kiakadtam, oly annyira, hogy a példa felírása sem sikerült hiba mentesen. Egy szó az nem sok, annyit nem bírtam kinyögni (pedig súgtak mint a „güzük) és akkor megkaptam a „kegyelem döfést.” Mikor már látszott, hogy itt már nem lesz eredmény, akkor a tanárnő hozzám fordulva, egy kicsit szánakozva kérdezte,”mi van magával Iván….csak talán nem szerelmes?” Innentől már se kép, se hang, azt sem tudtam, hogy mentem a helyemre.  Eljött az év vége, azért egy osztályzattal feljebb sikerült tornáznom magam (de átlagban az osztály is.)


Megkezdődött a nyári szünidő.

Nyáron már a sok élmény hatására Gizike egy kissé homályba került. A „fiú gyerek” kezdett már nagyobb kamasz módjára jobbra, balra," kacsintgatni.”

Eljött a harmadik év.

Izgatottan vártuk a matek órát. Egymás között kíváncsian kérdezgetve, „szerinted lebarnult,” vagy” „levágatta a haját, vajon melyik „ruci”-ba jön, amelyik a testére feszül?” Én újból az előző évi állapotba kerültem, sőt most még fokozottabban izgultam (elvégre már komoly kamaszkort tapostam.)

Az i múlt, Gizike még sehol, pedig már vagy ötször kilestünk az ajtón. Ebben a bizonytalan tétovaságba, egyszer csak egy sötét árny, majd egy magas, behemót férfi lépet be, kezében a napló, amit messziről az asztalra dobott. Megállt a tábla előtt és kíváncsian várta, hogy mikor akarunk valami rendezett formát produkálni.

Első reakciónk az volt, hogy nem vettünk róla tudomást (miért,ki ez) de amikor azt mondta, hogy „uraim, nem veszik észre, hogy az óra elkezdődött,” akkor már sejtettük, hogy itt nagy dráma fog kialakulni.

A behemót közölte, hogy a tanárnő férjhez ment és teljesen más területen tevékenykedik tovább, ezen túl Ő veszi át az osztályt és a matekot.( Bumm a kirakat!)

A hideg zuhany semmi, ahhoz képest amit éreztem,(éreztünk.) Megfogadtam magamban, még ha meg is bukok, olyan ellen állást tanúsítok matek ügyben, hogy a behemót belegebed. Szünetben a többiek is közölték, hogy hasonló képen gondolkodnak.

Az első időszak részünkről a nem oda figyelés, a házi feladat el nem készítésével volt kiélezve. Meglepetésünkre a behemót, ahelyett, hogy kitört volna magából, rém nyugodtan fogadta az eseményeket. Ha felelni kellett és nem válaszoltunk, akkor annyit mondott, „nem baj, ezt most nem értékelem, majd csak akkor  adok jegyet, ha már érti és megtudja oldani a feladatot.”Így ment egy jó ideig és azt kezdtük észre venni, hogy a behemót helyett egymás között is „tanár úr” került a szókincsünkbe. A házi feladatok elkészítése gyarapodásnak indult és érdekes módon mintha a matek feladatok megoldása is társalgási téma lett volna.


Egy szó, mint száz, félévben már jókat nevetgéltünk a tanár úrral a korunkhoz közel álló „pikáns” vicceken.


Így telt el az év és aki a másik osztályból valami gúnyosat mert mondani a matek tanárra, annak megígértük ,a „pofája” szét lesz verve.

Év végén fájó szívvel búcsúztunk el tőle érezve, hogy egy igazi meleg szívű embert hagyunk itt.

20 év múlva(1980) lányom edzésén várakozva, egy ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Megrendültem, mert olyan furcsa érzés futott rajtam végig, hogy melegem lett. De honnan ismerem én ezt a lágy, kellemes,  dallamos hangot, ami mint a muzsika szólalt meg bennem. Jobbra, balra tekingettem, minden szóra figyelve és egyszer csak egy hölgy hívta oda kislányát, az általam ismert hangon.

Kicsit közelebb kerülve figyeltem meg, hogy ki lehet ilyen hatással rám? A látványból ítélve,úgy éreztem, hogy ezzel a hölggyel az életben nem találkoztam, de mégis volt valami ami nem engedett nyugodni. Mélyen elkezdtem magamban elemezni arc vonását és egyszer csak elém került képzeletembe, Gizike, a tanárnő. De lehet, hogy mégsem Ő az? Külseje alapján egyáltalán nem tűnt annak, (talán a vékony ismerős orra, a nézése) de olyan megtört koravén kisasszony típusnak látszott. Egy életem, egy halálom, oda mentem hozzá és megkérdeztem, hogy „nem tanított e matematikát?” Kíváncsian rám nézett, aztán az ismert hangon mondta, hogy”de igen, itt és itt.” Örömmel mondtam, hogy akkor én is tanítványa voltam, biztosan emlékszik rám. Ő rám nézett, a nevem hallatán, gondolkodott..”Iván…Iván, merre ült, ott hátul, középen?” _”Nem, egészen elől, a tanári asztallal szemben, a második padban az ablak mellett.” Furcsán rám nézett és elég flegmán csak annyit mondott,”ne haragudjon, de annyi fiú közül (17-en voltunk) már nem emlékszem” és az ismert hangon a kislányát kezdte szólítgatni, jelezvén, hogy részéről a társalgás befejezve.(Bumm a kirakat.)

Lassan elvonultam és közben arra gondoltam, hogy a letépett szépség királynők  a falról, méltatlanul voltak részemről kezelve, mert igaz, hogy mindegyikbe szerelmes voltam, de legalább egyikkel sem találkoztam.