Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2010. szeptember 30., csütörtök

Hú, de cikiii! II.rész

A nem kívánt hármas


Helyszín: egy nagy hodály, ipari tanuló műhelynek kinevezve, (tanműhely) ahol vagy negyven kezdő inas (köztük én is) próbálta kikezdeni az ott tanító mesterek idegeit. Ez a próbálkozás, úgy tűnik elég sikertelen, pedig elég sok nem mindennapi helyzeteket produkáltunk. Bonyolítja a dolgot, hogy a negyven főből tizenöt lány, akik ugyancsak igyekeztek kitenni magukért a normál helyzet megváltoztatásáért. Mivel az oktatók (kettő közvetlen, egy pedig „főgóré”) férfiak voltak, hát a lányok „kezelése” kissé nehézkesnek bizonyult, mivel a „delikvensek” mindjárt sírva fakadtak, ha a „renitens” viselkedésüket az oktatók „úgymond” szóvá tették.

Hát lényegében ilyen volt az alaphelyzet, amikor a délutános műszakra került a sor. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt munkapadot és az „egyen munkaruhában”, (az oktatók is) beindult a kézi fűrész, ami egy teljes hétig ugyanazt a „told meg, húzd meg” műveletet végezte.

Egy ilyen „told meg” műveletnél hátra néztem és láttam, hogy a „főgóré” az asztalánál hatalmasakat harap a még hatalmasabb két egymásra összerakott kenyérből, amiből máig sem derült ki, hogy mi volt közte. Tudni kell, hogy ez a mester, olyan magas, erős fizikumú egyén volt,(kalapács vető alkat) hogy mikor az asztal mellett odaálltunk, a fejmagasságunk egy szintbe volt vele. Mindezt azért találtam szükségesnek közölni, hogy érzékeltessem, hogy a személyét érő sértő megjegyzés „retorziója” kitől várható. Szóval, hátra néztem és az előttem éppen nekem háttal ülő személynek rá csapva a vállára, a füléhez hajolva, vigyorogva mondtam, hogy „figyeld az öreget, (35 éves) hogy tömi a majmot) aki éppen maga elé merengve bámult a nagy semmibe. A vigyor akkor fagyott az arcomra, mikor a „vállveregetett” egyén felém fordult, ugyan is a kijelölt oktatónk volt.

Első pillanatban a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni, de miután „akklimatizálódott” nála a helyzet, közölte, hogy”na, megvan az egyik személy, aki egy hónapig fogja takarítani a műhelyt.”

A dolog magam részéről lehangolt állapotba hozott volna, de aznap a lányok közül Alizban is túltengett a nyugalom és a söprű párosítására osztották be. Így mindjárt más lett a helyzet.

Este fél kilenc tájban indítottuk be a „söpörj magad, ha már más nem söpör” mozgalmat és igyekeztünk minél tovább húzni az időt, hogy az oktatónk már megfürödve és felöltözve ellenőrizhesse tevékenységünket. Ezek után, örömmel nyugtáztuk, hogy részünkre már szabad a pálya, (az oktató haza ment) így megbeszéltük, hogy kinn a kapuban találkozunk, megvárjuk egymást.

Itt kell megemlítenem, hogy a helyszín Budapest külterületére esett, ahol a HÉV.-hez negyedórás gyalog út vezetett, a közvilágításról ne is beszéljünk, mert arról nem is lehet.

Szóval a kapuban találkoztunk és elindultunk hazafelé a majdnem „vak” sötétben. Mivel mindketten szenvedő alanya voltunk a takarításnak, úgy éreztük, egyforma érzelmi síkon vagyunk és ezt az érzést valahogy le kell vezetnünk.

Így aztán kellő pillanatban, a még „vakabb” sötét helyen átölelve, vállát magam felé fordítva, szó nélkül megcsókolva adtam át szenvedő érzésemet, amin ő először kissé meglepődőt, (legalább is úgy tett) de aztán viszonozta, így vezetve le a takarítás okozta sérelmeinket.

Elég nagy lehetett ez a sérelem, mert már jó kis időt töltöttünk el a „vigaszdíjjal,” amikor egyszer csak mellettünk egy alak haladt el, (mi akkor éppen a drótkerítésnek dőlve próbáltuk ki annak teher bíró képességét) aki, egyszer csak visszafordult, egészen megközelítve, az arcunkba nézve közölte, hogy „azért a kerítést nem kell kidönteni, de holnaptól rátok külön lesz gondom.”

Hát azt hiszem, nem kell mondani, hogy ezek után este mindig hármasban folytattuk utunkat hazafelé.

2010. szeptember 25., szombat

Hú,de cikiii! 1.rész

Ki ne került volna az életben olyan helyzetbe, (sokszor akaratlanul) amire visszagondolva, még most is olyan arcszínváltozás mutatkozik, mint mikor a szűzlánynak a szokásosnál hevesebben udvarolnak.


Ezekből a helyzetekből mutatnék be néhányat.

Változó korban

Tizenötéves kamaszkor, (Verne Gyulánál már „kapitány”) nem kell mondani, hogy egy fiúgyerek már a „mindent tudok” kategóriáját próbálja a világ felé érvényesíteni. Ez a hatás engem is elért, elvégre már kijártam a nyolc általánost, mit tudnak nekem újat mondani? Ilyen szemlélettel jártam a világban és tulajdonképpen semmin nem filozofáltam, hiszen minden dolog, ami körülöttem történik, az csak „természetes.” Nem is értettem a felnőtteket, hogy miért csinálnak az egészen „piszlicsálé” dolgokból ügyet, hogy „ a villamos késik”, hogy „nem lehet, csaó színű cipőt kapni” és hogy „ a fizetésből nem telik mindenre,” stb.…stb.…stb.

Hát ebbe a felnőtt ismerős társaságba cseppentem bele, egy beszélgetés kapcsán, aminek témája az egyik nagy magyar színész, Jávor Pál akkori elhalálozása volt.(1959) Érdeklődést mutatva az arcomon, mintha én is az összes alakítását láttam volna, (csak kétszer láthattam színpadon) szerettem volna bekapcsolódni, de mivel egy: rólam tudomást sem vettek, kettő: mit mondhat ez a kölyök ilyen nagy horderejű témáról?

Belülről motoszkált bennem a kis ördög és vártam az alkalmat, hogy legalább egy mondat erejéig hozzászólhassak a témához. A társaság részéről ment a visszaemlékezés, (nekik volt miről) mígnem a temetés került szóba, amit sajnálkozva közöltek, hogy nem értek rá elmenni, pedig nagyon szerettek volna. Itt jött el az én pillanatom. Rögtön lecsaptam a témára és büszkén, kihúzva magam közöltem, hogy én ott voltam,(dehogy voltam) ezzel is rangot adva személyemnek.

A társaság reakciójából ítélve, mindjárt észre vettem, hogy egészen más szemmel néznek rám és az egyik személy mindjárt rá is kérdezett.

„Aztán milyen volt a temetés?” és kíváncsian várták a beszámolót.

Na, gondoltam magamban, most átvehetem a főszerepet, most én leszek a szószóló, nem fogtok gyerekként kezelni.

„Szép,” volt a válasz.

„És mi volt még” kérdezték izgatottan.

„Hát… mondtak egy beszédet… és a végén szűnni nem akaró TAPS.”

Na, innentől kezdve az addigi komor hangulat átváltozott hangos nevetéssé és fejemet megsimogatva közölték, hogy ha nem muszáj, ne menjek temetésre, nem gyereknek való.

2010. szeptember 23., csütörtök

Nyári események 1.rész

Vízbe ment terv


Adva vagyon a dunapart zöld övezeti része, ami inkább hasonlít az ösvényhez, csak szélesebb kivitelben, mint sétányhoz.

Ez az a hely, ami általában a legvisszafogottabb férfiakat is romantikára csábítja, nem beszélve a hölgyekről, akik e természeti táj szépségét érzékelve, valamint engedve a túlburjánzó udvarlásnak, Ámor nyilaitól sebezve, mámorosan kapaszkodnak kedveseikbe.

Most is egy hasonló helyzetben levő párocska közeledik, azzal a különbséggel, hogy ők ezt a helyet már régebben bejárták. Ezt honnan lehet tudni? Onnan, hogy előttük egy három éves kisfiú szaladgál. Kezében egy hosszú bot, amivel oly vehemesen „csépelé” a körülötte lévő bokrokat, fákat, hogy Petőfi versében a „Jaj a hátam, jaj a hátam oda van, szomszéd bácsi elporolta csúfosan”, hozzá képest simogatás. Mivel a szülők részéről senki nem „szóla”, így a természet szépségei valamint egy, két béka kissé megtépázva változott a „te rongyos élet” kategóriába.

A fiatal szülőket Ámor nyilai annyira kikapcsolták a való világból, hogy azt sem vették észre, hogy a kisfiúcska az ide-oda szaladgálás közben, akkorát esett, mint egy „péklapát.” Közel ötpercnyi bömbölés, ordítás, visítás után, miután felismerte a helyzetet, hogy vele senki sem törődik, a botjával a közelben lévő vaskapun töltötte ki dühét, amire a bent játszadozó német juhász átment a „kisfiú hangulatba” és közelről acsarkodva mutatta meg a tépőfogait.

Most mindenki azt gondolja, hogy itt a szülök hanyatt, homlok sietnek a gyermek vigasztalására. Normál esetben igen, ez volna a természetes, de Ámor nyilai, mint a „katyusák”, sorozatvetőként bénították meg az áldozatokat, akik már se nem láttak, se nem hallottak. Valahol a felhőkőn ülve rózsaszínben látva a világot, mámoros hangulatban a „kistesi” jövőbeni képéről álmodoztak.

Mivel a szerelem gyümölcse, jelenleg a kisfiú, örömmel tapasztalta, hogy most övé a világ, egy óvatlan pillanatban az egyik stégre kalandozott, ahol a feje felett lévő szúnyograjjal közelharcot vívott. Még az avatatlan szem is sejtetni engedte, hogy ez a harci állapot nem a gyereknek kedvez, mivel állandó visszavonulási helyzetbe került. A stég széle, (alattomos módon) egyre közelebb került, amit apuka szerelmi mámorban úszó félig éles szeme észre vett és egy „Sanyika ne mozdulj” felkiáltással hagyta ott a romantikát. Gyors, futólépésben rohant a stég bejárata felé és a „hármas ugrás” technikáját választva, úgy ugrott a deszkákra, hogy az egy másodperc töredéke alatt az enyészet martaléka lett, vagyis beszakadt. Ennek lett következménye, hogy apuka kalodába beszorulva, mellkasig érő vízben, hívta magához a gyermeket, aki ezt az eseményt viccesnek találta és térdét csapkodva önfeledt gyermeki kacajjal, (ami a túl oldalról visszhangzott) értékelte a „produkciót”.

Hát, hogy mi lett az esemény vége?

A kisfiú érdeklődve nézte, hogy apuka "korlát gyakorlata” milyen eredménnyel jár. A derékig érő iszappakolás rontott az eddigi hangulaton és a valószínűség szerint, a második szerelem gyümölcse, még egy ideig várat magára.