"Dalolva szép az élet." (Egy kis nosztalgia.)

Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy három évig rá volt kényszerítve az énekelésre. Most sokan csodálkoznak, hogy mit kell olyan felháborodva és erőszaknak minősítve előadni, mikor az ének az ember világában, csak a vidámságot, harmóniát közvetíti. Ez így igaz! Csakhogy az én esetemben, sem a vidámság, sem a harmónia nem találkozott velem, mivel nem ismertétek G. ének tanár urat. Ő volt az ének pedagógia csúcspontja, mindent, csak hangjegyekben látott (még engem is, szerinte én a „durr” kategóriába tartoztam.)


Nem is lett volna részemről semmi baj, ha ötödikes koromtól be nem rángat az énekkarba, ami a szabadidőm rovására, (soha nem bocsájtom meg neki) másod sorban az általa elszenvedett tenyeresei (dobverő vastagabbik vége, kifeszített tenyérre) okoztak némi csalódást a három év közös együtt működése alatt. Az „ajkáról ki sem fogy a nóta,”nála szálló igévé vált, úgy hogy lassan már azon gondolkodtam, hogy ha kérdezett valamit az ének órán, megzenésített formában fogok válaszolni, (lehet, hogy ezzel lettem volna nyerő nála..) Minden próba előtt nekem külön felhívta a figyelmet, hogy a „lógás” súlyos következményekkel jár, de amikor érett a nyár elején a meggy és a korombeliek jelezték, hogy suli után mennek „csórni,”hát mindent vállalva, kiléptem az ablakon, (egy szintes iskola volt) és a „sáskajárási” hadművelethez csatlakoztam.

Másnap ének órára G. tanár úr bejövetele inkább hasonlított egy bika felbőszült állapotához, mivel kiderült, hogy az ablak nemcsak az én számomra volt nyitott, hanem még két „dalos pacsirta” röppent ki rajta.

A vezénylő pálca helyett a dobverő vastagabbik vége nézett farkas szemet a „bűnözökkel” és a „magasabbra…, még magasabbra emeld és nyújtsad ki a tenyered „ lágy dallamos  instrukcióra a büntető eszköz villám mód csapódott a „jövőt építő” munka eszközére.

Tulajdonképpen, ha nagyon meggondolom, a fájdalom ellenére nem jártam rosszul, mivel mindig a jobb kezem volt a szenvedő alany, így a házi feladat valamint az iskolai jegyzetelés a „nyomorékokra” nem volt érvényes. Ha mégis valamelyik tanár esetleg nem tudott a „tenyér deresről,” és szóvá tette az írás helyett a pad alól megkezdett tízórai fogyasztását, csak felmutattam jobb kezemet, (mint mikor a rendőr álljt parancsol) amin a hosszában elhelyezkedett vörös hurka kidomborodva jelezte, hogy írásból fel vagyok mentve.

Nem tudom, hogy a tanári irodában milyen értekezlet formájában beszélhették meg e témát, a lényeg az, hogy a következő esetben, G. tanár úr, csak a bal kezemet kérte megmutatásra, hiába néztem könyörgő szemekkel, hogy a jobb kezemet „pacskolja” vagy legalább mindkettőre kérek, önfejűen csak a saját koncepciójához ragaszkodott. Így már oka fogyottá vált az „öröm" és elhatároztam, hogy én sem szerzek neki, így „egalizálva"  a helyzetet, többet nem talált fogást rajtam (legnagyobb bánatára.) Így énekelgettem, (kényszer hatására) amikor hetedikes koromban érte el az iskolánkat az iskolák közötti énekkar verseny.

Láttátok volna G. tanár úrat. Úgy fel volt spannolva, hogy kiharcolta a „dirinél” az énekkarosok tanulásból való kivonását, egy héten keresztül csak a „nóta, nóta, nóta.”

Elérkezett az általa várva várt nap és az április 4.-i verseny. A megjelenésnél már nálam adódtak gondok, mivel a piros nyakkendőmet sajnos nem tudtam használni, mivel nyáron a halastóra mentünk fürdeni, a kék nyakkendőmmel ( a sarkait összekötve)  fürdő nadrág formát alakítva, elvesztette az előírt funkcióját, otthon meg valahogy (nem mertem) nem került szóba.
G. tanár úr mikor meglátott és érdeklődött a hiányos öltözékem mikéntjéről, a feje olyan lett mint a rák, mivel közölte, hogy nem akár milyen helyen fogunk fellépni, még valamilyen rádió felvétel is lesz, meg fényképezés. Próbáltam megemlíteni , „hogy akár el is mehetek,”de azon kívűl hogy kiguvadt a szeme, (nem tudom miért ragaszkodott úgy hozzám) választ nem kaptam. A helyzetet az irodából egy lelkes tanár piros nyakkendője oldotta meg (sajnos.)


Tulajdonképpen a verseny jól zajlott le a többiek részére, csak nálunk volt egy kis „malőr”-nek nevezhető esemény.

A dolog úgy kezdődött, hogy mivel a színpadra felállított padok hossza rövidebb volt mint a sor hossza, így nekem a leghátsó sor végén a padra nem jutott hely. A  segítőkész tanárok addig, addig „paszírozták" egymás mellé a gyerekeket, hogy én is valahogy felfértem, igaz, hogy „pisai ferde torony”állásba, mivel én már nem a „paszírozottak" közé tartoztam. Mivel mindenki úgy érezte, (csak én nem) hogy minden rendben van, láttam a hátam mögött a függöny mellett egy széket, azt gyorsan oda húztam és fel álltam rá, de abban a pillanatban szét nyílt a színpad függönye, megláttuk a közönséget, (a színpad előtt fül hallgatóval a rádiós társaság) és a közönség is megláthatta G. tanár úrral együtt, hogy a balszélső sor utolsó szereplője egy fejjel magasabb a többieknél. Hát, hogy mit gondolt, nem tudom, de a köszöntő taps úgy látszik megnyugtatta, mert száját csücsöritve (miiii….miiii….miii) adta meg a kezdő hangokat. Kis vezénylő pálcikájával a levegőbe csapott (mennyivel más volt, mint a dobverő) és a „Rablánc a lááábon nehééééz volt” című mozgalmi dal harsányan zengte át a terem akusztikáját…. de mintha a lábam alatti széknek valami baja lenne, mivel erősen billeg, (mintha az egyik lába rövidebb lenne.) A dal szárnyalt, én billegek, (próbálok a mellettem lévő daloló társamba kapaszkodni,) de már késő, a szék nagy robajjal eldől, (kiesett az egyik lába.) Én esés közben a hátam mögött lévő függönybe kapaszkodva zuhantam hátra. Ekkor lett volna vége a dalnak,de ez a váratlan „incidens” megzavarhatta a vezénylést. G. tanár úr valószínűleg határozatlan „pálcika” műveletet produkált, mivel a szoprán (elfelejtve, hogy már vége van a dalnak) cérna hangon rátett még egy refrént, hogy „Lenin… a hőőős, ki csak nééépének élt.”

Hogy milyen volt a közönség részéről a fogadtatás? Hát azt nem mondhatnám, hogy taps víhar és ováció tombolt volna, de mikor a függöny legördült és én feltápászkodtam, G. tanár úr szoborként meredve, (karmester pálcikáját maga előtt tartva, mintha vezényelne) nézett a fejünk felett a nagy semmibe.

Ezek után nem kell mondanom, hogy hány tenyerest kaptam volna, de jobbnak láttam pár napig kerülni az iskolát.

A végeredmény, énekkari tagságom megszűnése, (nem baj, mert már úgyis „mutálni” kezdett a hangom) és a tanári kar lesújtó pillantásai jelezték, hogy véget ért a dallammal kapcsolatos pályafutásom.

Ui; Nyolcadikban átigazoltam a színjátszó szakkörbe ( nehogy már nyugalom legyen körülöttem.)