Kis "krimik." 2. Temetőben.

6-7-8. Ez a három szám az öcsém, unoka öcsém és az én éveimet jelenti korban.

Vidéken laktunk nagymamáméknál, aki erősen vallásos volt. Amikor csak lehetett, ebbe az irányba terelgette az érdeklődésünket, ami abból állt, hogy este lefekvéskor mese helyett bibliai történeteket, valamint a babona világából hozott históriákat mondta el, olyan meggyőző hitvallással, hogy a mi gyermek világunkba beivódott. Ilyenkor ismertünk meg különböző fogalmakat, ezek között a halál fogalmát. Nem kell mondani, hogy ennek hatása milyen gondolatokat ébresztett. A másik hatás a gyerekek egymás közötti "eszmecsere" kapcsán kialakult szemlélet, amit mindenki magával hozott hazulról. A sokoldalú szemlélet mellett, akarva, akaratlanul is tudomásunkra jutott rémséges történetek, ami a szellem, a kaszás, a csontváz misztikus világában játszódik. Mivel ez a téma kör eléggé befolyásolta a lelkivilágomat, nem csoda, hogy sokszor álmomban hangosan beszélve viaskodtam egy, egy fent említett alakkal. Ezt az állapotot azért említem meg, hogy az alábbi eset "atmoszférája" ennek a lelkivilágnak tudható be. Minden szentek napja. Ilyenkor a temetők megtelnek emberekkel. Mi is nagyapám sírjához mentünk látogatni, de csak a három gyerek, mivel nagymamám lebetegedett és ránk bízta a sírhelyet. Ismertük, mert elég sokat jártunk ki a mamával. Mivel a sírhely, nagyon messze, egészen hátul volt, így nem mindig örültünk ennek a "kényszer" sétának. Most azért más érzéssel indultunk el, érezvén, hogy az önállóság a felnőtt kategóriába (ha nem is sokáig) sodort és annak módja szerint vettük komolyra a kegyelet gyakorlását. A mécsesek, gyertyák, elhelyezése, olyan megnyugtató hatással voltak ránk, hogy észre sem vettük szép lassan ránk sötétedett, de mivel körös-körül égtek a mécsesek, gyertyák, nem is gondoltunk arra, hogy a már közelünkben nincs senki. Mire felocsúdtunk, már egy lelket sem láttunk. Mivel én voltam a legidősebb a hármunk közül, tőlem várták, hogy ebben a helyzetben merre és hogyan? Mikor már tényleg bebizonyosodott, hogy a közelben nincs senki (habár akkor már úgy éreztem, hogy itt járnak a szellemek) elindultunk a sírok között, hátam mögött a "tesikkel." A baj az volt , hogy elég nehezen tudtunk közlekedni, mert nagyon sok helyen a gyertyák a sír mellett voltak, úgy hogy a cikcakkos formátumot választottuk. Ahogy mentünk, szemem úgy pásztázott végig a temetőn, mint mikor a vadász lesi áldozatát, (lelki szemeim előtt már a túlvilágon voltam) és amikor öcsém hátulról belém kapaszkodott, hogy el ne essen, a hidegrázás "gyönyörét" éreztem a testemen. Nem sok kellett a teljes"katarzis" eléréséig, mivel az unoka öcsém hirtelen megrántotta ruhámat és annyit mondott..."oda nézz!!! Ott áll valaki...és nekünk integet"...és ahogy mondta valóban ott állt a sötétben, tőlünk kb. 10 méterre egy alak, akire időnként megvillant a gyertya pislogó fénye és két kézzel integetve hívott magához. Mivel az öcskös is megerősített abban, hogy ő is látja, (tehát nem hallucináció) lábaim remegni kezdtek, ( a karok integetése nem akart leállni) és elkiáltottam magam,"futááás!!!" Az irányt a temető legjobban kivilágított része felé vettem, a "tesok" utánam, de mivel a sírok nem tudtak kitérni előttem, ebből kifolyólag a bukdácsolás, négykézláb mászás, valamint a különböző virágtartók, edények felrúgása, csörömpölése kísérte utamat.Ehhez a zajhoz hozzájárult még két személy ugyan ilyen és hasonló kísérteties zaja (ezek voltak "tesoim" külön akciói.) Meg nem tudnám mondani, hogy hogyan kerültem a kapun kívülre. Csak akkor kezdtem kissé megnyugodni, mikor megláttam a "tesokat" akik már előttem értek ki és mint a megveszett állatok le-föl szaladgáltak a rácsos kapu előtt, engem várva.

Nem kell mondanom, hogy az izgalmunk olyan nagy volt, hogy a futást hazáig abba sem hagytuk.Amikor lihegve beestünk az ajtón, a mama kérdezte, hogy mi történt? Dadogva előadtam az esetet, a két tanú mindig kiguvadt szemmel és állandó fej biccentéssel adták tudomásra, hogy ez bizony így történt.A mama "halál" nyugodtan hallgatta végig, arca érdeklődést mutatott és amikor befejeztem a "rém történetet," csak annyit mondott,"hát igen, a temetőben szellemek tartózkodnak, most legalább láthatjátok, hogy amit eddig mondtam, nem mese."Senkinek nem kívánom azt az éjszakát (egy perc nem sok, annyit nem aludtam, szemeim előtt a két mozgó kar lebegett.)Másnap az esetet elmeséltem az utcában lévő gyerekeknek, akik hittek is meg nem is. Az egyik gyerek, ő már 12 éves volt azt javasolta ,menjünk ki fényes nappal és nézzük meg, vajon melyik sírból jöhetett elő a "szellem." Mivel többen össze álltunk (nagy volt a kíváncsiság) az esemény mindenkit izgatott, kimentünk a tett színhelyére. Amikor a helyet megtaláltuk (könnyű volt, a felrúgott kegyeleti tárgyak odavezettek) szemünk a kritikus hely irányába nézett. Az első pillanatban semmi különöset nem láttunk, csak egy frissen hantolt sírt,... de amikor a szél meglebbentette a fejfára tett koszorún lévő fehér gyász szalagot, akkor kattant be, hogy a "szellemünk" ott áll. Mivel a többiek is tapasztalták, hogy mi volt az ijedelem okozója, nevetve , viccelődve "frocliztak." A nevetés akkor szűnt meg (ez már az én bosszúm volt) mikor azt a javaslatot tettem, hogy menjünk oda, nézzük meg közelebbről. Mivel egyik sem mert oda menni, (sőt, mintha gyorsan távolodni kezdtek volna) fogtam magam, faképnél hagyva őket, oda mentem az "ominózus" sírhoz, megfogtam a szalagot és elolvastam a rajta lévő szöveget. Vissza érve érdeklődve kérdezték, hogy mi volt rá írva, sejtelmesen néztem rájuk, majd közöltem..."az, hogy a haverjaidért még vissza jövök" mondtam. "Nem iiiis"-mondták kétkedő arccal. "Ha nem hiszed el, menj oda és olvasd el," amire a társaság fej vakarás közepette gyorsított léptekkel indult a kijárat felé.