Csalódások.

Másodikos ipari tanuló voltam, (1960) vége volt a nyári szünidőnek és az osztály a matek órára készült. Mivel ez a tantárgy kimondottan közutálatnak örvendett, hát így a fogadtatása is ennek rendje, módja szerint történt, ami abból állt, hogy az osztály érdeklődése teljesen más irányba terelődött. Itt van például a dadogós Duda, aki az első pad tetején ült, háttal a táblának és a lábát a szemben lévő padra felrakta, (mint egy seriff) és az új „mambó” magnójának működését magyarázta, a kíváncsibbaknak, (sűrűn pislákolva és néha a levegőbe „pökve.”) A tanári asztalon G. Feri pöckölte az olasz válogatott gomb foci csapatát, a játszani nem tudó Simonyival. Feri zsebe még vagy három nemzetközi csapatot rejtegetett a játékosok felragasztott képeivel. A Moco mint mindig, (súlya megközelítette a 90 kilót) a fél literes tejes üveget az egyik kezében, a másik kezében a felismerhetetlen finomságot tartva, olyan élvezettel evett, hogy a „nyálcsorgás” mint olyan, már szinte szabványosított formát öltött. Tuti, a colos, 192 cm, (azért hívtuk „Tutti”-nak, minden második szava ez volt) próbált elhelyezkedni a padban, több, kevesebb sikerrel, mivel a térdei normál ülésben meg, megemelte a padot, kinyújtott állapotban pedig az előtte ülő Fazék lábait rúgta meg. Egy kis szerencséje azért volt, mert mellette ült Varázs, aki 148 cm. Magassága miatt a lába a levegőbe lógott, ezt használva ki Tuti, Varázs irányába már tudott nyújtózkodni, de ez miatt kissé átlós irányban ült és a tanárok folytonos „üljön rendesen” megjegyzését volt kénytelen hallgatni. Ezt a hangulatot, még erősen befolyásolta a matek tanár személye, aki „abszolute” a nem kívánatos férfi személyek táborába tartozott.” Szódásüveg” erősségű, fekete vastag keretes szemüvege és a számok világában elmélyült egyénisége, nem tudta betörni a lelki világunkat a matek szeretete felé.


Így állt a pillanat kép akkor, amikor a nyitott ajtón egy fiatal, gyönyörű nő lépett be, (úgy 22 év körüli) kezében a napló és az asztalhoz érve mosolyogva egy „jó napot, fiúk” köszönéssel állt meg. Az osztály ledermedt! Duda nyaka majdnem görcsöt kapott, ahogy hátra nézve, tátott szájjal, seriff állapotát megszüntetve próbált kötelező felállásba helyezkedni, de ezt az  állapotot Tutinak  sem a legegyszerűbb torna gyakorlatok sikeres eredményéhez lehet írni., Mikor már a zörejek megszűntek és állva, tátott szájjal kíváncsian vártuk a további fejleményt. A csinos hölgy, még egyszer megismételte „jó napot, fiúk,” de a választ már meg sem várva közölte, hogy F. Gizellának hívják, ő fogja tanítani továbbiakban a matekot, sőt még az osztály főnökünk is Ő lesz. (Pestiesen szólva: Bumm a kirakat!) Ház az már eszméletvesztés határát súrolta, hogy mikor a bemutatkozásnál tartottunk, közölte, hogy ha nem haragszunk meg érte a jövőben keresztnevünkön fog szólítani.
Ennek bizonyítására megkérte az első sorban ülő Bakót, „László, letörölné a táblát?” Bakó úgy ugrott fel, mintha egy darázs csípte volna meg és amikor a helyére indult, a pofáján látszott, hogy „ti már elmehettek a francba, itt én vagyok a nyerő.”


Az én részemről ezekben a pillanatokban tudatosult, hogy a matek és a tanár nő a legszebb a világon. Amíg én a gondolataimmal voltam elfoglalva és néztem a hozzánk került tündért, a bemutatkozás után a naplót lapozgatva, mindenkinek átnézve a matek jegyét, név szerint szólítgatva . Mikor én következtem, „Iván,” (fel álltam) szólt mosolyogva, „hát ahogy így elnézem, lesz mit javítanunk, igaz?” Vörösödő fejjel bólogattam, mint egy giccses vásári plüss kutya. Helyemre ülve, a „javítanunk” megjegyzésre koncentráltam, mivel ezt a feladatot többes számba tette, ezzel már úgy éreztem, hogy közvetlenebb lett a kapcsolatunk.

Nem akarom ragozni tovább, de tény, hogy pár nap múlva ilyen szerelmes osztályt, mint a miénk, kevesen láttak, (és még csak nem is voltunk féltékenyek egymásra, kivéve a dagadt Mocóra.)

Megemlítek egy, két olyan esetet, amiből egyértelmű volt, hogy a szerelem részünkről a tetőfokára hágott.

G. Feri egyik alkalommal a matek óra előtt, a tanári asztal előtt térdelve (ahelyett, hogy gombfocizna) a kezét imára kulcsolva, sóhajtva mondta a szék felé, hogy „iiimádlak Gizike,” de a baj csak az volt, hogy az imádott személy már a háta mögött állt. A vér megfagyott ereinkben, mert éreztük, hogy ebből nagy „balhé” lesz. A tanárnő a naplóval rákoppintott G. Feri fejére és azt mondta mosolyogva, „hogyha annyira imád, bizonyítsa be, maradjon mindjárt kint a táblánál.” Hát szegény Feri… nagyon gyér bizonyítást mutatott be a számok birodalmában.

Szóval, kezdtünk ráhajtani a matekra, az órákat már alig vártuk. Ha valaha az életben valaki rendes osztályt akart volna látni, csak be kellett volna jönni a mi matek óránkra, ( még a házi feladatok is el voltak készítve,)

Aztán megtörtént nálam a baj! Azt vettem észre, hogy „totál” szerelmes lettem. Otthon leszedtem a felragasztott külföldi magazinból kivágott szépség király nőket, (anyám legnagyobb meglepetésére) és már csak a Gizike járt az eszembe mindenütt. Akármerre jártam, csak Ő kísért el mindenhova. Készültem matekból, mint egy kis őrült (más tantárgyból nem is nagyon tanultam.) Egyszer aztán a matek órán a napló nézegetése közben felnézett rám, (micsoda gyönyörű szemei voltak) és „Iván, megpróbálunk egy feladatot megoldani?”( Ilyen volt nála, a jöjjön ki felelni.) Kissé magabiztosan álltam fel, mivel ezt a téma kört, (különböző csonkított testek terület és köbtartalom számítása) eléggé átvettem. A táblához csak úgy tudtam kijutni, hogy a „tanárnő” háta mögött kellett elmenni és ahogy odaértem mögé, olyan kellemes illat felhőbe kerültem, hogy elvesztettem koncentráló képességemet. Kiakadtam, oly annyira, hogy a példa felírása sem sikerült hiba mentesen. Egy szó az nem sok, annyit nem bírtam kinyögni (pedig súgtak mint a „güzük) és akkor megkaptam a „kegyelem döfést.” Mikor már látszott, hogy itt már nem lesz eredmény, akkor a tanárnő hozzám fordulva, egy kicsit szánakozva kérdezte,”mi van magával Iván….csak talán nem szerelmes?” Innentől már se kép, se hang, azt sem tudtam, hogy mentem a helyemre.  Eljött az év vége, azért egy osztályzattal feljebb sikerült tornáznom magam (de átlagban az osztály is.)


Megkezdődött a nyári szünidő.

Nyáron már a sok élmény hatására Gizike egy kissé homályba került. A „fiú gyerek” kezdett már nagyobb kamasz módjára jobbra, balra," kacsintgatni.”

Eljött a harmadik év.

Izgatottan vártuk a matek órát. Egymás között kíváncsian kérdezgetve, „szerinted lebarnult,” vagy” „levágatta a haját, vajon melyik „ruci”-ba jön, amelyik a testére feszül?” Én újból az előző évi állapotba kerültem, sőt most még fokozottabban izgultam (elvégre már komoly kamaszkort tapostam.)

Az idő múlt, Gizike még sehol, pedig már vagy ötször kilestünk az ajtón. Ebben a bizonytalan tétovaságba, egyszer csak egy sötét árny, majd egy magas, behemót férfi lépet be, kezében a napló, amit messziről az asztalra dobott. Megállt a tábla előtt és kíváncsian várta, hogy mikor akarunk valami rendezett formát produkálni.

Első reakciónk az volt, hogy nem vettünk róla tudomást (miért,ki ez) de amikor azt mondta, hogy „uraim, nem veszik észre, hogy az óra elkezdődött,” akkor már sejtettük, hogy itt nagy dráma fog kialakulni.

A behemót közölte, hogy a tanárnő férjhez ment és teljesen más területen tevékenykedik tovább, ezen túl Ő veszi át az osztályt és a matekot.( Bumm a kirakat!)

A hideg zuhany semmi, ahhoz képest amit éreztem,(éreztünk.) Megfogadtam magamban, még ha meg is bukok, olyan ellen állást tanúsítok matek ügyben, hogy a behemót belegebed. Szünetben a többiek is közölték, hogy hasonló képen gondolkodnak.

Az első időszak részünkről a nem oda figyelés, a házi feladat el nem készítésével volt kiélezve. Meglepetésünkre a behemót, ahelyett, hogy kitört volna magából, rém nyugodtan fogadta az eseményeket. Ha felelni kellett és nem válaszoltunk, akkor annyit mondott, „nem baj, ezt most nem értékelem, majd csak akkor  adok jegyet, ha már érti és megtudja oldani a feladatot.”Így ment egy jó ideig és azt kezdtük észre venni, hogy a behemót helyett egymás között is „tanár úr” került a szókincsünkbe. A házi feladatok elkészítése gyarapodásnak indult és érdekes módon mintha a matek feladatok megoldása is társalgási téma lett volna.


Egy szó, mint száz, félévben már jókat nevetgéltünk a tanár úrral a korunkhoz közel álló „pikáns” vicceken.


Így telt el az év és aki a másik osztályból valami gúnyosat mert mondani a matek tanárra, annak megígértük ,a „pofája” szét lesz verve.

Év végén fájó szívvel búcsúztunk el tőle érezve, hogy egy igazi meleg szívű embert hagyunk itt.

20 év múlva(1980) lányom edzésén várakozva, egy ismerős női hang ütötte meg a fülemet. Megrendültem, mert olyan furcsa érzés futott rajtam végig, hogy melegem lett. De honnan ismerem én ezt a lágy, kellemes,  dallamos hangot, ami mint a muzsika szólalt meg bennem. Jobbra, balra tekingettem, minden szóra figyelve és egyszer csak egy hölgy hívta oda kislányát, az általam ismert hangon.

Kicsit közelebb kerülve figyeltem meg, hogy ki lehet ilyen hatással rám? A látványból ítélve,úgy éreztem, hogy ezzel a hölggyel az életben nem találkoztam, de mégis volt valami ami nem engedett nyugodni. Mélyen elkezdtem magamban elemezni arc vonását és egyszer csak elém került képzeletembe, Gizike, a tanárnő. De lehet, hogy mégsem Ő az? Külseje alapján egyáltalán nem tűnt annak, (talán a vékony ismerős orra, a nézése) de olyan megtört koravén kisasszony típusnak látszott. Egy életem, egy halálom, oda mentem hozzá és megkérdeztem, hogy „nem tanított e matematikát?” Kíváncsian rám nézett, aztán az ismert hangon mondta, hogy”de igen, itt és itt.” Örömmel mondtam, hogy akkor én is tanítványa voltam, biztosan emlékszik rám. Ő rám nézett, a nevem hallatán, gondolkodott..”Iván…Iván, merre ült, ott hátul, középen?” _”Nem, egészen elől, a tanári asztallal szemben, a második padban az ablak mellett.” Furcsán rám nézett és elég flegmán csak annyit mondott,”ne haragudjon, de annyi fiú közül (17-en voltunk) már nem emlékszem” és az ismert hangon a kislányát kezdte szólítgatni, jelezvén, hogy részéről a társalgás befejezve.(Bumm a kirakat.)

Lassan elvonultam és közben arra gondoltam, hogy a letépett szépség királynők  a falról, méltatlanul voltak részemről kezelve, mert igaz, hogy mindegyikbe szerelmes voltam, de legalább egyikkel sem találkoztam.