"Csak egy kis emlék.." 2.

„Csak egy kis emlék…” 2.


Nem fogjátok elhinni…, már 6 éves koromban sikerült magamra felhívni a figyelmet, mint „ellenálló.” Ha ezt a mai politikusok tudták volna, most nemzeti hősként a vállukon vittek volna végig az Andrássy úton, ( a tett színhelyén.) Mivel „szerénységem” csak 60 év múlva hozza nyilvánosságra az eseményt, (jegyzőkönyv meg nem készült) így az utókor most tudhatja meg a „hőstettemet.” Lehet, hogy az eseményt nem tartjátok nagy dolognak, de próbálta volna akkor valaki ezt utánam csinálni.

Az időpont, 1950, (lényeges.) Mint már említettem, komoly hat éves fiucska voltam, bent laktunk a kulturális negyed központjában, a mai „brodway”-n. Házunkkal szemben volt az Operett színház, mellettünk is egy színház, (azt hiszem a mai Thália.) Lehet, hogy e hely szelleméből ragadt rám valami, (mert tanulásból nem hiszem.)

Szóval, egyik nap, ahogy ki „csavarogtam”az utcára, szokatlan dologra lettem figyelmes. Mintha az öltözködési divat, egyik napról a másikra, megváltozott volna, Majdnem minden járókelő bokáig érő bőrkabátba burkolódzott, de csak az „egyneműek” részéről, (nem a női nem.) A ház lakói egyre többen, sugdolódzva dugták össze fejüket, közben riadtan néztek körbe, hogy nincs e kismadár a közelben, ami az ő szófoszlányukat továbbitaná „valahova.” Én az egészből, csak szó töredékeket hallottam,…osi,…rá…,…kos és mivel akkor még nem jött divatba a „kvíz”, így nem is törtem magam a megfejtésen. Fogtam a golyóscsapágy kerekű rollerem, ( apám készítette, még oldalkocsit lehetett hozzá csatolni, ami egy négyszögletetes deszka volt egy plussz csapággyal, hogy a négy éves öcsémet is furikáztatni tudjam.)

Ezt a járművet, hogy minél könnyebb legyen hajtani, ( főleg, ha plussz terhelést kaptam) az Operaház bejáratánál lévő Erkel Ferenc szobortól indulva, a lejtős feljáró tetejéről, éktelen fülsiketítős zörgéssel, teljes sebességgel a „nagycsöcsű szfinszk” mögött száguldva vágódtam a mit nem sejtő gyalogosok közé, akik (szerintem mosolyogva, de lehet, hogy tévedek) úgy spricceltek szét, mint mikor a verebek ágyúdörgést hallanak.

Most is az „ominozus” jelenetre készültem, amikor láttam, hogy a feljárót az új divatosan öltözött egyének lepték el, (de miért néznek olyan szigorúan?) Minden esetre, én nem akartam tudomást venni a számomra megnehezítő körülményről, vállamon a „csoda masinámmal,” felbaktattam a szobor Feri bácsi elé és a „szigorú” tekintetüek között, teljes sebességre kapcsoltam, ( a hangszín és a hangerő maradt a régi.) A lejtő alján egy, már az előbb említett nagykabát elém állt, abból a meggondolásból, hogy majd féken tart, de nem ismerte a járművem teljesítményét, (nem csoda, apám készítette) így a kinyújtott keze mellett úgy vágodtam fejjel a „puha” hasi részbe, hogy a „delikvens” pantomim jelenete, egy boksz mérkőzés gyomorszáj kiütés pillanatára emlékeztetett. Na, nekem sem kellett több. Érezvén, hogy ez a pálya mára nem nekem lett kitalálva, megelőzve a részéről történő következő akciót, a rollert szétkapva, (két részből állt) hónom alá csapva, a száguldó ”Kis Mukk”-ot meghazudtolva tüntem el a „kemény mag” elől.

Otthon nem hagyott nyugodni az Operaház körüli felállás, úgy hogy, másik írányból, a Hajós utcai részről közelítettem meg a kijelölt célpntot, de már járgány nélkül.

Az oldalsó bejáratnál, (művészbejáró) egy nagy fekete autó állt, amit már a vázolt egyének vettek körül. Kiváncsiságom kielégitésére, oda-oda lógtam a kocsi közelébe, amit az őrző, védők közömbös tekintete kisért,(ne feledjük, háború után vagyunk, a gyerek kultusz javában „dívott,”) Egy ídő után, mikor láttam, hogy „szabad bejárásom” van a kocsi körül, a soför ajtóhoz érkeztem és kiváncsian bámultam a műszer falat és itt kerültem szembe egy furcsa kiálló karral, aminek egy kicsit pirosas színe volt. Szemrevételezés után, ( már akkor éreztem, hogy egy műszaki zseni fog elveszni bennem) azt láttam, hogy a piros kar kihúzható a védőtokjából, (vízszites helyzetbe.) Egy határozott mozdulattal kibillentettem a helyéről, (az őrzök megmerevedése ellenére.) Ez volt az akkori irány jelző, másnéven „index.” Nem sokáig nézegethettem ezt a technikai csodát, (talán két másodperc) mert a fülem erős szorításba került és mintha húzták is volna. Ennek hatására kénytelen voltam követni a szoritást és húzó kezet, amit egy nem barátságos hang kikérdezési akciója folytatott (lakásunk címe felől érdeklődött.) Sajnos nem bírtam a kényszerítés eszközével megbírkozni, így hamarosan már otthon anyám elött álltam,( a fülem még mindig satuba) ahol a „fülszoritó közölte, hogy a „Nagy Vezérünk” autóját tettem”tönkre.” Anyám megszeppenve hallgattta a kioktató nevelési tanácsadást, de amikor azt kérdezte, hogy kerülhetett a gyerek ilyen őrizet alatt a kocsi közelébe, a fülem a szabadulás örömét volt konstatálni és mikor megfordultam, hogy megnézzem, hogy ki mer anyámmal így beszélni, már csak a becsapodó ajtót láttam. Anyám csak annyit mondott, hogy muszáj neked mindig a „legnagyobbakkal” kikezdeni?