Béla bácsi "repülni" tanul

Nyári szünidő. Ilyenkor mindenhol a "srácok" a megérdemelt, (vagy nem) fárasztó "akciójukkal"próbálják levezetni a szülőkön az iskolában szerzett zsibbadás fáradalmait. Természetesen legtöbb helyen, a nagyik a szenvedő alanyok, de hát "ez van."

Az én esetemben is (8 éves voltam) a nagymamám kapta azt a "megtisztelő" szerepet, hogy próbáljon kordába tartani három közel egykorú fiú unokát. Nem tudta szegény, (mivel Ő nem ismerte a lehetetlent) hogy ez a "díszes társaság" egy kissé kizökkenti majd a megszokott nyugalmából, de annyi élet tapasztalata volt, hogy nem gyakorolta rajtunk az állandó felügyeletet (saját nyugalma érdekében) és engedélyt adott a "normális" viselkedésre, ami abból állt, hogy a környéken egy kicsit csavaroghattunk, "körülnézhettek",mondta. A helyszín, ahol ez a körül nézés volt, a paraszt házak mögött elhelyezkedő gazdaság, ahol aztán a kaland lehetőség ezernyi varázsa várta az élményre éhes gyerek társaságot. A nagy szabadság (felügyelet nélkül) beindította a kíváncsiság kielégítési vágyait és ebbe bele vetve magunkat jutottunk el Béla bácsi kukoricásába. Micsoda öröm volt, mikor a szárak között bujkálva próbáltuk egymást megkeresni és tájékozódni, hogy merre is van merre? Ebben a nagy ártatlan hancúrozásban kerültünk a kukoricás közepén egy kis tisztásra, ahol egy komolyabb "konzíliumot" tartva, megállapítottuk, hogy sárgarépa farmot fedeztünk fel és hogy elméletünk bebizonyosodjon, gyakorlati lépésre szántuk el magunkat, azaz másodpercek alatt ott volt kezünkbe a zsenge, karotinnal túl telített sárgarépa. Itt kell megjegyeznem, hogy kevés "kaját" nem ettem meg, de a sárgarépa főzelék az elsők között szerepelt, amit a legnagyobb veszélyt vállalva (pofonok ígérete ellenére is) érintetlenül hagytam. Volt mikor ezért egy napi "ülő sztrájkba " kezdtem. Szóval, kezünkben a felfedezett kinccsel, próbára bocsájtottuk az árút, ami abból állt, hogy a répát alaposan nadrágunkhoz (klott gatya) dörzsöltük, (szaknyelven:tisztítás) majd a zöld részét foggal elválasztva a törzsétől egy harapással a jövőbeni komposzt kialakulása érdekében átadtuk az anya földnek (már akkor ösztönszerűen tudatosult bennünk a BIO technológia) és mint a nyulak, úgy ropogtattuk fogunk között az "Isteni" zöldséget. Hamar rájöttünk, hogy az ilyen zsenge állapotú sárgarépa, csak úgy jó, hogyha sokat eszünk belőle, (figyelembe véve az otthon hallottakat, hogy milyen egészséges, főleg a gyerekeknek) így aztán törökülésben, (mert meg kell adni a módját) a "bezabálás" folyamatát elindítottuk.

Fogyott is a répa szépen, ( előírás szerint) mikor egyszer csak a kukoricás szélében egy madár ijesztőt vettem észre ,( hogy a fenébe került ide, ez az előbb még nem volt ott) amelyik egy bokáig érő kék kötényben és ping- pong nagyságúra tágult szemmel kísérte a "jó madarak" lakmározását.

A konkrét jelzésemre, hogy "itt van Béla bácsi a "rebbenés" egy pillanat alatt megtörtént, de mintha mögöttem a madár ijesztő alakja állandósulna., vagyis, akár milyen gyorsan pörgettem a lábaimat, a távolság nem akart csökkenni köztünk.Az egyik pillanatban már szinte éreztem a "grabancom" szorítását, de az utamban keresztbe fekvő tök, hasra kényszerített, így felugorva az északi irány helyett kelet felé kezdtem gyorsulni. Vajmi helyzeti előnyhöz jutottam (csak azt máig sem értem, hogy miért szorítottam a kezembe a sárga répát, mint egy staféta botot?) de nem sokáig, mert Béla bácsit a kezemben lévő répa "inspirálta" a további táv futásra és hamarosan közeledtét véltem felfedezni, ( persze úgy könnyű, hogy a kötényét felkapva a hóna alá, ez már így nem sportszerű.) A helyzet most annyit változott, (számomra rossz irányba) hogy véget ért a kukoricás és a Solohov Mihail által írt "Új barázdát szánt az eke" című könyv illuszrációja alapján felszántott látó határ nélküli tájon találtam magam. Tájékozódási lehetőség csak annyi volt, hogy a nap állását lehetőleg úgy kerüljem, hogy a szemembe ne süssön. Itt már helyzeti előnyből sokat veszítettem, mivel mezítláb a puha "új barázda" kötőfék módjára akadályozta gyorsaságomat, szemben Béla bácsi "hó taposó" nagyságú bakancsa, mint a teve a homokban, süppedés nélkül trappolt célirányosan felém. Volt még egy másik tényező, ami befolyásolta a célba érés eredményességét, a "levegő." Elfogyott! Hát van ilyen, Béla bácsi tüdeje meg végtelen nagy, (állítólag vidéken "harapni lehet," azon élhetett az öreg.)

Maradék erőmmel (tartalék levegővel) még egy utolsó menekülési rohamra indultam a végtelenbe. Észre vettem, hogy nem messze tőlem egy két méteres meredek töltés oldal lapul meg ( ez volt az akkor megépített M7-es mű út töltés széle.) A meredekhez érve, gondolkodóba estem, hogy merre fussak le esés nélkül és akkor ért oda az üldözöm, aki nagy "rössel", a kezét magasba emelve,"na megállj, te büdös kölök" harci ordítással csapott felém, amit én először egy mozdulat balra és a "lecsapás" pillanatában  jobbra mozduló ugrással védtem ki, de Béla bácsi addigra egy röppályát fölvéve, kötényét elengedve, repült mint egy kőszáli sas a part oldal mélye felé és mikor már elfogyott alóla a "felhajtó erő," zuhanó repülést választva vágódott a földbe. Érdekes módon, mintha elment volna a kedve a további verseny futástól, (igaz, hogy a távolság egymás köztünk tetemes volt) én meg a kezemben lévő sárgarépát most már nyugodt körülmények között rágcsáltam el.

Lehet, sokan most Béla bácsit, mint mártírt könyvelik el, de jobb lett volna, ha a kezei közt darabokra tépve, végtagjaimat a barázdák közt találták volna meg?

Ui: Egy hónap múlva Béla bácsi a "csépléshez keresett" törek" hordáshoz gyerekeket, én a többiek közt lapulva (hátha nem ismer meg) jelentkeztem, és mikor meglátott, kiemelt a sorból (reszkettem mint a nyárfa levél) erősen a szemembe nézett és azt mondta," most megdolgozhatsz a futásért", de azért meg kell mondanom" jól kibabráltál velem" és azzal egy "barackot" nyomott a fejemre.