Amikor a hal ijesztget.

Ezt a kis történetet azért írom meg, mert a "horgász pályafutásom" alatt számtalanszor ironikusan megkérdezték,"van valami"? Legyen itt a válasz.

Fiam még a nyolcadikat járta (30 éve) és hétvégi csukázásra indultunk, kedvenc helyünkre. Előző nap hatalmas "zuhi" volt, amerre mentünk minden csurom víz, a sárról nem is beszélve, de ez a kedvünket kevésbé befolyásolta. Egy horgász a sár tetején is "megél". Nem is csalódtunk, délig fogtunk két szép méretes csukát, (mellette meg jöttek a retúrok), úgy látszik az eső után felélénkültek. Ahhoz, hogy továbbra is nyugodtan horgászhassunk, a két csukát szájbilinccsel együtt elvittük egy mellettünk lévő beálláshoz, ahova egy kis lépcsőszerűség vezetett le.
Most már nyugodtan vártunk, ha nem lesz több fogás, akkor is a mai nap a miénk. Nekiálltunk falatozni, mikor fentről, a partoldal magaslatáról árnyék vetődik ránk. Felnéztünk ( a nap éppen a szemünkbe sütött) és egy középkorú párt pillantottunk meg, ragyogó, fehér teniszruhaszerű szerelésben. Látszott rajtuk, hogy most nem csak a természet imádása volt részükről az elsődleges szempont , mivel a férfi úgy ölelgette a hölgyet, hogy még az óvodás gyerek is elszégyellte volna magát. Ez a dolog annyira nem is zavart, (magánügy) annál inkább felment a pumpám, mikor köszönés helyett a szokásos kérdés hangzik el a férfi részéről," ván válámi" és a hölgy fülcimpájára ad egy puszit. Először nem akartam válaszolni, de ebben a "válámi" szóban olyan hangsúly volt, ami azt sugallta a részéről, hogy mondhatsz nekem bármit, te csak egy horgász vagy és én ismerem a dumát.
-"Na most megfogsz lepődni Rómeó", így magamban és ugyan olyan hangsúllyal előbb "jó napot"-ot kívántam és ironikusan válaszoltam, "váán". Fiam oda súgta,-"mit köszönsz, nem látod milyen bunkó és miért kell megmondani mi van"? -" És mi"?-hangzik el a tudományos kérdés a hős szerelmes részéről, (köszönés sehol) most már a puszik egyre többször halmozzák a kényszeredet mosollyal ott álldogáló hölgyet, akin látszott, hogy jobb volna már ezt a folyamatot máshol folytatni.
-"Csuka", volt a véget érni nem akaró válaszom, de már százszor megbántam, hogy egyáltalán szóba elegyedtem. -"És megnézhetnénk"? Na már csak ez hiányzott.-"Ott van a másik lejárónál" és örültem, hogy sikerült megszabadulni a következő fennhéjázó kérdéseitől. Nagy ölelkezéssel
odamennek. A hölgy lemegy, a puszilós fentről nézi. -"Hol van, nem látom"?-kérdezi a hölgy. Nem szóltam semmit. A hölgy egyre jobban a víz felé hajol és egyszer csak.....Jézus Máriáááááám, hangzik el fej hangon. Nagy fröccsenés, a csuka az arca előtt szaltót leírva kivágódik a vízből, az agyon puszilt hölgy az ijedségtől úgy vágódott hátra a vizes, agyagos part oldalnak (szívéhez kapva), hogy másodpercek alatt felismerhetetlen lett a sártól. A "puszilós" látva "Júlia" helyzetét, (életét nem kímélve) nagy lendülettel vette magát a mélybe, aminek az lett az eredménye, hogy már fentről hódolt a téli sportnak, szánkózva, a fenekén csúszva érkezett szíve választottja elé. Különösebben nála még nem volt az állapot annyira vészes, csak a teljes hátsó fele (még a háta is) vette át a természet változatos színeit. Nagy nehezen, dagonyázva, egymást támogatva értek a " vesztőhelyre", a második csukához, aki már szintén kíváncsi volt, hogy mi folyik itt, nagyobb szaltót produkálva társánál, közvetlen mellettük megismételte az előadást, aminek hatására a két hős szerelmes egymásba kapaszkodva (hiába, a sírig tartó szerelem) olyat "zúgtak", hogy a maradék száraz helyet a testükön egy kis iszap pakolással megtoldották. A partra való felkúszás is megér egy fejezetet, (négykézláb,stb) de nem vagyok szadi, inkább az olvasó elképzelésére bízom. Mielőtt elmentek volna oda szóltam,(abban nem volt köszönet)-"Na látták"?-de se hang, se kép. Gyorsan felmentem a partra, utánuk néztem, de nem láttam, hogy a puszilós szája rátapadt volna a felismerhetetlenné vált cammogó sártömegre, sőt kérdően tekingetett a két méterre bóklászó ismeretlen felé.
-"Na,látod"-mondtam a fiamnak, ha nem állok szóba velük, ezt a műsort kihagytuk volna.
Megjegyzés: most már nem idegesít a"van valami"kérdés,mert akkor mindig a fent leírt jelenet jut eszembe.