Hú,de cikiii! 1.rész

Ki ne került volna az életben olyan helyzetbe, (sokszor akaratlanul) amire visszagondolva, még most is olyan arcszínváltozás mutatkozik, mint mikor a szűzlánynak a szokásosnál hevesebben udvarolnak.


Ezekből a helyzetekből mutatnék be néhányat.

Változó korban

Tizenötéves kamaszkor, (Verne Gyulánál már „kapitány”) nem kell mondani, hogy egy fiúgyerek már a „mindent tudok” kategóriáját próbálja a világ felé érvényesíteni. Ez a hatás engem is elért, elvégre már kijártam a nyolc általánost, mit tudnak nekem újat mondani? Ilyen szemlélettel jártam a világban és tulajdonképpen semmin nem filozofáltam, hiszen minden dolog, ami körülöttem történik, az csak „természetes.” Nem is értettem a felnőtteket, hogy miért csinálnak az egészen „piszlicsálé” dolgokból ügyet, hogy „ a villamos késik”, hogy „nem lehet, csaó színű cipőt kapni” és hogy „ a fizetésből nem telik mindenre,” stb.…stb.…stb.

Hát ebbe a felnőtt ismerős társaságba cseppentem bele, egy beszélgetés kapcsán, aminek témája az egyik nagy magyar színész, Jávor Pál akkori elhalálozása volt.(1959) Érdeklődést mutatva az arcomon, mintha én is az összes alakítását láttam volna, (csak kétszer láthattam színpadon) szerettem volna bekapcsolódni, de mivel egy: rólam tudomást sem vettek, kettő: mit mondhat ez a kölyök ilyen nagy horderejű témáról?

Belülről motoszkált bennem a kis ördög és vártam az alkalmat, hogy legalább egy mondat erejéig hozzászólhassak a témához. A társaság részéről ment a visszaemlékezés, (nekik volt miről) mígnem a temetés került szóba, amit sajnálkozva közöltek, hogy nem értek rá elmenni, pedig nagyon szerettek volna. Itt jött el az én pillanatom. Rögtön lecsaptam a témára és büszkén, kihúzva magam közöltem, hogy én ott voltam,(dehogy voltam) ezzel is rangot adva személyemnek.

A társaság reakciójából ítélve, mindjárt észre vettem, hogy egészen más szemmel néznek rám és az egyik személy mindjárt rá is kérdezett.

„Aztán milyen volt a temetés?” és kíváncsian várták a beszámolót.

Na, gondoltam magamban, most átvehetem a főszerepet, most én leszek a szószóló, nem fogtok gyerekként kezelni.

„Szép,” volt a válasz.

„És mi volt még” kérdezték izgatottan.

„Hát… mondtak egy beszédet… és a végén szűnni nem akaró TAPS.”

Na, innentől kezdve az addigi komor hangulat átváltozott hangos nevetéssé és fejemet megsimogatva közölték, hogy ha nem muszáj, ne menjek temetésre, nem gyereknek való.