Hú, de cikiii! II.rész

A nem kívánt hármas


Helyszín: egy nagy hodály, ipari tanuló műhelynek kinevezve, (tanműhely) ahol vagy negyven kezdő inas (köztük én is) próbálta kikezdeni az ott tanító mesterek idegeit. Ez a próbálkozás, úgy tűnik elég sikertelen, pedig elég sok nem mindennapi helyzeteket produkáltunk. Bonyolítja a dolgot, hogy a negyven főből tizenöt lány, akik ugyancsak igyekeztek kitenni magukért a normál helyzet megváltoztatásáért. Mivel az oktatók (kettő közvetlen, egy pedig „főgóré”) férfiak voltak, hát a lányok „kezelése” kissé nehézkesnek bizonyult, mivel a „delikvensek” mindjárt sírva fakadtak, ha a „renitens” viselkedésüket az oktatók „úgymond” szóvá tették.

Hát lényegében ilyen volt az alaphelyzet, amikor a délutános műszakra került a sor. Mindenki elfoglalta a számára kijelölt munkapadot és az „egyen munkaruhában”, (az oktatók is) beindult a kézi fűrész, ami egy teljes hétig ugyanazt a „told meg, húzd meg” műveletet végezte.

Egy ilyen „told meg” műveletnél hátra néztem és láttam, hogy a „főgóré” az asztalánál hatalmasakat harap a még hatalmasabb két egymásra összerakott kenyérből, amiből máig sem derült ki, hogy mi volt közte. Tudni kell, hogy ez a mester, olyan magas, erős fizikumú egyén volt,(kalapács vető alkat) hogy mikor az asztal mellett odaálltunk, a fejmagasságunk egy szintbe volt vele. Mindezt azért találtam szükségesnek közölni, hogy érzékeltessem, hogy a személyét érő sértő megjegyzés „retorziója” kitől várható. Szóval, hátra néztem és az előttem éppen nekem háttal ülő személynek rá csapva a vállára, a füléhez hajolva, vigyorogva mondtam, hogy „figyeld az öreget, (35 éves) hogy tömi a majmot) aki éppen maga elé merengve bámult a nagy semmibe. A vigyor akkor fagyott az arcomra, mikor a „vállveregetett” egyén felém fordult, ugyan is a kijelölt oktatónk volt.

Első pillanatban a meglepetéstől nem tudott szóhoz jutni, de miután „akklimatizálódott” nála a helyzet, közölte, hogy”na, megvan az egyik személy, aki egy hónapig fogja takarítani a műhelyt.”

A dolog magam részéről lehangolt állapotba hozott volna, de aznap a lányok közül Alizban is túltengett a nyugalom és a söprű párosítására osztották be. Így mindjárt más lett a helyzet.

Este fél kilenc tájban indítottuk be a „söpörj magad, ha már más nem söpör” mozgalmat és igyekeztünk minél tovább húzni az időt, hogy az oktatónk már megfürödve és felöltözve ellenőrizhesse tevékenységünket. Ezek után, örömmel nyugtáztuk, hogy részünkre már szabad a pálya, (az oktató haza ment) így megbeszéltük, hogy kinn a kapuban találkozunk, megvárjuk egymást.

Itt kell megemlítenem, hogy a helyszín Budapest külterületére esett, ahol a HÉV.-hez negyedórás gyalog út vezetett, a közvilágításról ne is beszéljünk, mert arról nem is lehet.

Szóval a kapuban találkoztunk és elindultunk hazafelé a majdnem „vak” sötétben. Mivel mindketten szenvedő alanya voltunk a takarításnak, úgy éreztük, egyforma érzelmi síkon vagyunk és ezt az érzést valahogy le kell vezetnünk.

Így aztán kellő pillanatban, a még „vakabb” sötét helyen átölelve, vállát magam felé fordítva, szó nélkül megcsókolva adtam át szenvedő érzésemet, amin ő először kissé meglepődőt, (legalább is úgy tett) de aztán viszonozta, így vezetve le a takarítás okozta sérelmeinket.

Elég nagy lehetett ez a sérelem, mert már jó kis időt töltöttünk el a „vigaszdíjjal,” amikor egyszer csak mellettünk egy alak haladt el, (mi akkor éppen a drótkerítésnek dőlve próbáltuk ki annak teher bíró képességét) aki, egyszer csak visszafordult, egészen megközelítve, az arcunkba nézve közölte, hogy „azért a kerítést nem kell kidönteni, de holnaptól rátok külön lesz gondom.”

Hát azt hiszem, nem kell mondani, hogy ezek után este mindig hármasban folytattuk utunkat hazafelé.