Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2010. május 14., péntek

"Egy húron pendülünk..."

Nyolcadikos általános iskolás voltam (ezt így illik mondani, magyarázták meg a „suliba.”1958) „A jövő állítólag előttem áll”, (sehol nem láttam) ezt apám szokta sűrűn emlegetni. A mondat másik felével már konkretizálni akarta a fent említett jövőt. Ilyenkor szokott szóba kerülni, hogy „mi leszel, ha nagy leszel” unalomig csépelt kérdés, amire természetesen egy hűje ábrázat, vagy a mozdony vezető volt a válasz, (mindjárt vezető állásba kerülni, az már „döfi”.) Ilyen téma lógott otthon a levegőbe, hallottam szüleim háttér monológját, melyben végig „zongoráztak” egy jó pár esélyt a jövőmre illetőleg. Nem akartam bele szólni, (apámnál,… még csak az kellett volna,) így kimaradt a látószögükből, hogy az iskolába rémes fenyegetés közepette közölték, hogy akinek az év végi bizonyitványa nem üti meg legalább a közepes szintet, annak nem tudnak felajánlani szakmát .De ez a kérdés, most csak azért került elő, mivel az átlag hármasommal (és ezt úgy értem el,.hogy iskolán kívül már az agyam képtelen volt ráhangolódni a tanulásra) nyugodtan ültem a „babérjaimon.”


Egyszer aztán az egyik nap, mint derült égből a villám csapás, apám megkérdezte,”szeretnél hegedülni?” Gyorsan körül néztem, hogy ezt a kérdést én kaptam e, de mivel rajtam kívűl csak anyám állt a közelben, így csak is nekem szólhatott a kérdés. Először azt hittem, hogy apám valami baráti össze jövetelről jött haza, és az ott tele szívott tudományos előadás zöngéje csapodik le itthon, de mivel látszott, hogy ez a téma részéről „halál” komoly, így konkrét választ adtam, „nem!” –„Jól van. Irén (ez anyám) akkor menj be az iskolába és intézd el neki a zeneiskolát, neked meg (szólt hozzám fordulva) majd veszek egy hegedűt.”.

„Hát nem azért a húsz fillérért,” de ettől a perctől kezdve, mintha a kedvem a béka segge alá csökkent volna, ugyan is apám elképzelésének ellenállni egyenlő,… nem is mondom. Leginkább az lohasztott le, hogy ezt úgy értelmezte (jó párszor hangot adva) hogy majd én ezt az egészet „művészi” fokon fogom elő adni, mert szerinte megvan hozzá a tehetségem, ( hogy ezt honnan tudta, mikor még a hegedűt még fényképről sem nagyon láttam.)

Szóval anyám beíratott a nagybetűvel kiírt zeneiskolába.

Mindjárt az első órán, sikerült is a kedvemet veszteni, mivel a zene tanár nő, egy a mesében a gonosz mostoha kinézetet örökölte (kora meghatározatlan, szerintem közel élt a háromjegyű  számhoz) ebből kifolyólag a „rigolya” mint olyan, végig  kísérte az órát. A tíz „művész palántából,” hét lány volt, a három fiú közül egyedül nem én voltam az „eminens.”No de, térjünk rá az órára. A helyzetből adódóan, mellém és elém lányok kerültek, ami nálam már meg is határozta, (szerintem a lányoknál is) az alap hangulatot. A táblánál, amíg a „művészeti vezető” rajzolgatta a kis szárral ellátott tojásdad gömböcöket, addig én igyekeztem különböző trükkökkel a lányoknál felhívni magamra a figyelmet, (amit sikerült is) aminek az lett a következménye, hogy az első órát kint az ajtó előtt töltöttem. A második óra szolmizálása az én hangom nélkül hangzott el. Mivel a kézmutogatos skálázás nem az én esetem volt, valahogy mindig mellé „trafáltam,” így aztán jobbnak láttam betartani a közmondást, hogy „ha nem szóltál volna, bölcs maradtál volna.” Megkaptuk a kottákat, (amit apám olyan szakértően nézett lakatos létére, hogy azt hittem mindjárt dalra fakad) amit úgy ahogy volt, belepislantás nélkül süllyesztettem a „nem kötelező olvasmányok” közé.


Második alkalommal, már hátra ültettek, mindenkitől távol, így hozták tudomásomra, hogy én „szólista” leszek. A problémát az okozta, hogy a pisszegésemre a „haverkodos" lányok egyre többet nézegettek hátra, ami miatt megint nekem kellett az kívülről az ajtón álló szerepét betöltenem, ami elindította nálam a gondolat menetet, hogy mi a”franc”-nak vagyok én itt. Az óra közötti szünetben, fogtam a kotta gyűjteményt és a közelben lévő moziba, 1 forint 20 fillérért megvettem a jegyet a „Titenötéves kapitány”c.filmre. Így ment ez két hónapig, moziba jártam „zenede helyett. Ha nem volt „lové”, akkor szert tettem arra, hogy bekerüljek, (hogy hogyan, nem árulom el.) Igaz, hogy egyszer a mozi irodájában kellett magán beszélgetést folytatnom, hogy miért kellett háromszor kihozni a jegy szedőnek az előadásról? Elkezdödöttőaz alkudozás. Azt a lehetőséget kínálták fel, hogy ha most megnézhetem a filmet, akkor leszokok az illegális tevékenységről. Egy fejbiccentés elég volt a „biznic” megkötéséhez és a diri saját kezűleg vezetett be a moziba, ( a jegy szedő hölgyek ámulatára.) Meg kell mondanom, szavatartó voltam, (igaz, hogy az irodában egy szót sem szóltam) de ebbe a moziba már nem „lógtam” be.Minek? Volt még kettő a városban.

Igen ám, de eljött az igazság pillanata, mikor apám a hegedű vásárlásáról kezdett beszélni. Hiába „ágáltam”, hogy a zene szerszámra majd csak a félévi vizsga után lesz szükség. Azért, hogy tájékozódjon előre menetelemről, anyámat küldte be „puhatolodzásra.” Na, ekkor jutott eszembe a „Félelem bére” című film, (amit nem sokkal előtte láttam.). szorongva, torz pofával ülve vártam anyámat, aki elég hamar megérkezett. Elöször nem szólt semmit, csak rám nézett, (nem tudom milyennek láthatott) és apám kérdésére, hogy”na, mi van a mi kis muzsikusunkkal,” anyám lesújtó állapotot alakítva, annyit mondott, „ne erőltessük tovább, mert azt mondták, hogy a gyerek „botfülű” és ezzel a téma egy életre be is lett fejezve.

Másnap anyám csendben megkérdezte, hogy „zongorázni sem szeretnél?” Máig sem adtam meg a választ.

5 megjegyzés:

  1. Pedig most már válaszolhatnál anyánk kérdésére. Lehet, hogy azért forgolodik álmatlanul szegény éjszakánként?

    VálaszTörlés
  2. Minden alkalommal mikor leulok olvasni a blogodat, hahotazassal allok fel. Ferjem ilyenkor megkerdezi, "Mit nevetsz"?
    Termeszetesen forditas a vege, es az utobbi idokben mar O kerdezi, " Nem irt Ivan?" :)) Mind a ketten nagyon elvezzuk a torteneteidet! Koszi! :))))

    VálaszTörlés
  3. Vali.
    Ha csak ez hiányzott volna a boldogsághoz, ahogy ismerem magam,még a "zene konzervatóriumot" is elvégeztem volna.
    Kathy.
    Ahhoz, hogy sok mindent kibírjunk, az élet szemléletünk nem lehet pesszimista. Sokan mondták már ,nekem milyen könnyü, mert igy fogom fel a dolgokat.Ha leírnám mind azt amit átéltem, akkor biztos felvetődne,"te még ezek után tudsz nevetni?"
    Azért örülök, hogy sikerül mosolyt csalni az arcotokra, mert akárhol is él az ember, az élet"nem egy habos torta."
    Üdvözlöm a férjedet és legalább rajtad keresztül megismerheti egy kicsit világunkat.

    VálaszTörlés
  4. Mindig megmosolyogtatnak a történeteid:-)))

    VálaszTörlés
  5. Pedke.
    Annak mindig örülök, ha egy kis mosolyt tudok küldeni.

    VálaszTörlés