Addig vagy fiatal, amíg nem veszed túl komolyan magad.
Vavyan Fable

2013. április 30., kedd

A pipitér

Előzetesen csak annyit, hogy minden felnőtt életében vannak gyerekkori emlékek, amire mindig boldogan tekint vissza. Ahogy múlnak az évek, egyre többször jelennek meg a múltból olyan események, amelyek a szívemhez mindig közel álltak. Ezek közül egyik ilyen a pipitérrel való első találkozásom (készakarva nem írtam százszorszépet, mert nekem mindig pipitér marad.). 5 éves voltam, Pesti városi gyerek, csak az aszfaltot ismertem a természetből (de azt nagyon) mikor egyszer szüleimmel meglátogattuk nagybátyámat Érden. Már a vonatozás is nagy "kaland" volt számomra. Gyönyörű napsütéses idő volt. Nagybátyáméknál a szobába ugyancsak feszengtem, ezért anyu megfogta kezem és kivitt a házon kívül lévő magas-töltésre. A látványtól moccanni sem bírtam, mivel ameddig a szem ellátott fehér apró virággal volt borítva a fű. Anyu észrevette csodálkozó tekintetemet és leguggolva mellém mondta- "látod,ez a pipitér és ha szedsz belőle egy csokorra valót, csinálok belőle meglepetést,"- és magamra hagyva bevonult a felnőtt társasághoz. Innentől már nehéz leírni (talán nem is lehet) amit akkor ott éreztem. Egyedül a virágtengerben. Nagyon sokáig teljesen más világban éreztem magam, mintha mesében lennék. GYÖNYÖRŰ volt. Leguggolva fogtam meg egy szálat és óvatosan leszakítottam tövénél. Ahogy néztem a kezembe, valahogy a hangulatom kezdett alább hagyni. "Milyen meglepetés lehet egy leszakított virágból" járt a gondolatom. Még egy jó darabig elidőztem és az egy szál leszakított pipitérrel bementem anyuékhoz."-Hát a csokor hol van? Egy szálból nem lehet koszorút fonni"-mondták.- "Koszorút? Akkor ezek a virágok meghalnak?"-kérdeztem.- "Igen, de láttad van belőle még nagyon sok"-segítette ki anyámat nagynéném. Néztem a kezembe lévő, már-már kókadó egy szál virágot és halkan
mondtam,-"nem kérek koszorút". Anyu felállt, hozott egy pohár vizet és beletette a hervadó virágot. Meg kell mondanom, hogy nem bíztam se a pohárba,sem a vízbe. Mivel még kimehettem a virágok közé és csodálhattam szépségüket, úgy éreztem, hogy most csak nekem virágzanak. Nem bírtam betelni a látvánnyal. Kora délután mentem be és az asztalon a pohár vízben a pipitér teljes pompájában virított.- "Na, így már jó lesz?"-kérdezte anyu. Én csak a fejemmel biccentettem, de a szemeimből kiolvasta, hogy  mennyire boldog vagyok.
Azóta eltelt 64 év és ahányszor tavasszal meglátom ezt kis apró virágot, annyiszor leszek lelkileg gyermek és
annyiszor látom magam előtt "Anyu" vigasztaló mosolyát.

2 megjegyzés:

  1. Igen az Anyu!
    Ő mindig tudott vigasz szavakat.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon kedves történet!! Ismerős érzések amiről írsz.....igen, a gyerekkori emlékek, amik nagyon sokat jelentenek......elkísérnek bennünket :)Nekem ilyen a pipacs....♥

    VálaszTörlés