Egy emlékezetes előadás

Amikor elérkezett életem egyik fontos eseménye, hogy nyolcadikas lettem, érdekes módon egészen más szemmel kezdtem nézni a világot. Nem mintha a „mindent tudok” társasági tagja lettem volna, hanem egyszerűen azért, mert hét évig erre a pillanatra vártam.

Miért kezeltem másként ezt az eseményt? Mert a nyolcadikas az nyolcadikas, az már az iskolában a „csúcson” van. Az alsóbb osztályosok, most már kellő tisztelettel figyelhették tevékenységünket, mert itt már a tanuláson kívül, más jellegű dolgok is előtérbe kerültek, különböző szakkörök formájában. Így kerültem én is az iskola „színjátszó szakkörébe.”
A dolog úgy kezdődött, hogy a magyar tanárnő rendkívül agilis temperamentumával, már az első órán (magyar helyett) közölte, hogy a színjátszó szakkör (aminek Ő a vezetője) erre az osztályra épül. Készüljünk, mert hamarosan elő fogjuk adni a „Pál utcai fiúk”-ból a gittegylet jelenetet. Gyorsan kiosztotta a szerepeket (micsoda tempó) és egy hónapra rá, már előadtuk,”kirobbanó" sikerrel.”
Nem akarok a darab részleteibe bocsátkozni, de azt a részt, ami a „kirobbanást” előidézte, az említésre méltó. Persze nem azért, mert forgatókönyv szerint ment volna az alakítás, de az is igaz, hogy az egész a „véletlen” műve. De ne vágjunk elébe, „lássuk a medvét.”
Az történt ugyanis, hogy Weisz (Kutasi Tibi) annyira komolyra vette a figurát, rágógumi (gitt helyettesítő) helyett, eredeti gittet rágott, míg a társaság többi tagja a rágógumival imitálta a gitt rágást (amerikai stílusban.) Amikor a Rácz tanár úr (Bodor Jani) a fekete keretes száz évvel ezelőtti divatja múlt öt dioptriás okuláréja mögül, a gitt asztalra pakolását követelte, Weisz a szájából kiemelve, úgy csapta az asztalra, hogy a gitt puhítására szánt nyálmennyiség egy része, a kíváncsian bámuló tanár úr egyik okuláréján „landolt,” következésképpen ezen átlátni csak az tudott, akinek nagy volt a képzelő ereje.
Bodor kétségbeesetten nézett az egyszemű okulárén át az elsősorban űlő tanárnőre,(hátha van valami „B” terv erre az esetre) akinek a meglepetéstől a pupillája kitágult, majd amikor a szemüvegen a nyál egy része lassan kezdet lecsordulni, a lecsöppenés veszélyét vonva maga után, kitört a nézőtéren az „oltári” röhej és a tanárnő is hangos nevetéssel (arcát kezébe temetve) nyugtázta, hogy akárhogy is nézzük, ez „gyilkos” poén. Bodor, (mielőtt a csepegtetési jelenet elindult volna) komoly arccal levette a szemüveget és a világosság felé fordítva, érdeklődő pofával vizsgálta, (a terem tombolt a röhögéstől) közben nem feledkezve el szerepéről, a gittre tekintve kérdezte,-ez mi?
-Ez? válaszolt Weisz, ez gitt, tanár úr kérem.
-És muszáj ennek ilyen híg alapanyagban érlelődnie?- kérdezte a tanár úr (impromizálva.)
Weiszet meglepte a kérdés és amíg a nézők hangos nevetése tartott, addig fapofával gondolkodott, majd rávágta.
-Igen, két dolog végett. Az egyik, hogy a gitt puha maradjon, a másik meg, hogy a tanár úr, még ha félszemmel is, most már „tisztán láthatja,” hogy a gittegylet nem ront az iskola tekintélyén.
Bodor, látva a szemüveg állapotának veszélyes voltát,(a csepegés helyett a nyúlás lépett előtérbe) egy hirtelen mozdulattal kihúzta az asztalfiókot, és laza mozdulattal beleejtette, (csak később derült ki, hogy a tanárnő jegyzetei a fiókban voltak.) Hát elég sokára tudtunk vissza térni az eredeti szöveghez, mivel a gittegylet tagjait elkapta a „röhögési” kényszer és ahányszor a Bodorra néztünk, annyiszor csuklott el a hangunk.
Nem kell mondanom, hogy az előadás egész évben téma volt, (a hír eljutott a másik iskolákba is) és ahányszor szóba került, a mosoly mindig megjelent az arcokon.