Amikor a hal ijesztget.

Ezt a kis történetet azért írom meg, mert a "horgász pályafutásom" alatt számtalanszor ironikusan megkérdezték,"van valami"? Legyen itt a válasz.

Fiam még a nyolcadikat járta (30 éve) és hétvégi csukázásra indultunk, kedvenc helyünkre. Előző nap hatalmas "zuhi" volt, amerre mentünk minden csurom víz, a sárról nem is beszélve, de ez a kedvünket kevésbé befolyásolta. Egy horgász a sár tetején is "megél". Nem is csalódtunk, délig fogtunk két szép méretes csukát, (mellette meg jöttek a retúrok), úgy látszik az eső után felélénkültek. Ahhoz, hogy továbbra is nyugodtan horgászhassunk, a két csukát szájbilinccsel együtt elvittük egy mellettünk lévő beálláshoz, ahova egy kis lépcsőszerűség vezetett le.
Most már nyugodtan vártunk, ha nem lesz több fogás, akkor is a mai nap a miénk. Nekiálltunk falatozni, mikor fentről, a partoldal magaslatáról árnyék vetődik ránk. Felnéztünk ( a nap éppen a szemünkbe sütött) és egy középkorú párt pillantottunk meg, ragyogó, fehér teniszruhaszerű szerelésben. Látszott rajtuk, hogy most nem csak a természet imádása volt részükről az elsődleges szempont , mivel a férfi úgy ölelgette a hölgyet, hogy még az óvodás gyerek is elszégyellte volna magát. Ez a dolog annyira nem is zavart, (magánügy) annál inkább felment a pumpám, mikor köszönés helyett a szokásos kérdés hangzik el a férfi részéről," ván válámi" és a hölgy fülcimpájára ad egy puszit. Először nem akartam válaszolni, de ebben a "válámi" szóban olyan hangsúly volt, ami azt sugallta a részéről, hogy mondhatsz nekem bármit, te csak egy horgász vagy és én ismerem a dumát.
-"Na most megfogsz lepődni Rómeó", így magamban és ugyan olyan hangsúllyal előbb "jó napot"-ot kívántam és ironikusan válaszoltam, "váán". Fiam oda súgta,-"mit köszönsz, nem látod milyen bunkó és miért kell megmondani mi van"? -" És mi"?-hangzik el a tudományos kérdés a hős szerelmes részéről, (köszönés sehol) most már a puszik egyre többször halmozzák a kényszeredet mosollyal ott álldogáló hölgyet, akin látszott, hogy jobb volna már ezt a folyamatot máshol folytatni.
-"Csuka", volt a véget érni nem akaró válaszom, de már százszor megbántam, hogy egyáltalán szóba elegyedtem. -"És megnézhetnénk"? Na már csak ez hiányzott.-"Ott van a másik lejárónál" és örültem, hogy sikerült megszabadulni a következő fennhéjázó kérdéseitől. Nagy ölelkezéssel
odamennek. A hölgy lemegy, a puszilós fentről nézi. -"Hol van, nem látom"?-kérdezi a hölgy. Nem szóltam semmit. A hölgy egyre jobban a víz felé hajol és egyszer csak.....Jézus Máriáááááám, hangzik el fej hangon. Nagy fröccsenés, a csuka az arca előtt szaltót leírva kivágódik a vízből, az agyon puszilt hölgy az ijedségtől úgy vágódott hátra a vizes, agyagos part oldalnak (szívéhez kapva), hogy másodpercek alatt felismerhetetlen lett a sártól. A "puszilós" látva "Júlia" helyzetét, (életét nem kímélve) nagy lendülettel vette magát a mélybe, aminek az lett az eredménye, hogy már fentről hódolt a téli sportnak, szánkózva, a fenekén csúszva érkezett szíve választottja elé. Különösebben nála még nem volt az állapot annyira vészes, csak a teljes hátsó fele (még a háta is) vette át a természet változatos színeit. Nagy nehezen, dagonyázva, egymást támogatva értek a " vesztőhelyre", a második csukához, aki már szintén kíváncsi volt, hogy mi folyik itt, nagyobb szaltót produkálva társánál, közvetlen mellettük megismételte az előadást, aminek hatására a két hős szerelmes egymásba kapaszkodva (hiába, a sírig tartó szerelem) olyat "zúgtak", hogy a maradék száraz helyet a testükön egy kis iszap pakolással megtoldották. A partra való felkúszás is megér egy fejezetet, (négykézláb,stb) de nem vagyok szadi, inkább az olvasó elképzelésére bízom. Mielőtt elmentek volna oda szóltam,(abban nem volt köszönet)-"Na látták"?-de se hang, se kép. Gyorsan felmentem a partra, utánuk néztem, de nem láttam, hogy a puszilós szája rátapadt volna a felismerhetetlenné vált cammogó sártömegre, sőt kérdően tekingetett a két méterre bóklászó ismeretlen felé.
-"Na,látod"-mondtam a fiamnak, ha nem állok szóba velük, ezt a műsort kihagytuk volna.
Megjegyzés: most már nem idegesít a"van valami"kérdés,mert akkor mindig a fent leírt jelenet jut eszembe.

A "jól nevelt csuka".

Október volt, a csukázás ideje. Ilyenkor szoktam izgalomba jönni, (kedvenc horgász módszerem). Igaz, hogy aznap nagyon lehűlt a levegő (hirtelen mínusz tíz fokot), de engem ez sem tartott vissza. Irány a part. Itt már a szél is feltámadt, úgy, hogy a megszokott helyemen és környékén pár perc alatt "csontra" fagytam (pedig komolyan beöltöztem). "Akkor sem megyek haza", mondtam magamban (mert egy horgász, ha horgászni akar, ha kő-kővön nem marad, akkor is horgászik). Addig bóklásztam a parton, mígnem találtam egy aránylag "csendes" helyet. A víz itt nem hullámzott. Egy öbölnél helyezkedtem el, amit körbe ölelt a nádas. Nem volt ideális hely (de mikor van ideális?) a víz mélysége a part közelben alig haladta meg a fél métert és rengeteg nádtorzsa nehezítette a terepet.

Na,mindegy. Nekiláttam kishalat fogni (pedig előző nap az idő jó volt, foghattam volna). Eltelt két óra hossza, mire az első két bodorkát csali halnak sikerült megfogni, közben a kezem majd lefagyott. Az egyik "cejgot" a meder felé benyúló nádas elé dobtam, rögzített úszóval, (ólom a víz fenéken), a másikat az öböl elé úsztatva, hogy a kis hal hadd "térképezze" fel a terepet. A baj csak az volt, hogy a szél és a hullám állandóan kihozta az öbölbe, a sekély akadósba, úgy, hogy egy idő után, kis eresztékre vettem és ott hagytam ( a kezem már úgyis el volt gémberedve). Mivel állandóan elakadt, már nem is nagyon törődtem vele, inkább a másik úszóra figyeltem, ami úgy táncolt, ahogy elő van írva. Egész nap vártam...vártam, de semmi mozdítás. Már többször akartam abba hagyni, de nem bírtam, pedig már agyon fagytam. Már kezdett sötétedni, most már csak unottan néztem az úszók irányába. A sekély akadósba nem láttam az úszót. Adrenalin a "köbön", ugrás a bothoz és ahelyett, hogy megnéztem volna mi van, egyből bevágtam(igaz,hogy nem tudtam,hogy az úszó milyen régen tűnt el, ez nem mentség) és erős rántást éreztem, de aztán, semmi. A zsinór ott lengedezett a bot végén, úszó és horog nélkül. Elment és elvitte a "cejgot". Nem mondom, hogy örültem, de ez van ( volt már ilyen, meg még talán lesz is). A szerelést annyira nem bántam (volt belőle egy pár), inkább az izgatott,hogy ez a szerencsétlen állat, horoggal a szájában és kb. 2 méteres zsinórral , ha felakad valahova, mit fog szenvedni. Azzal nyugtattam magam, hogy hátha sikerül letépnie magát. Irány haza.
Otthon nem hagyott nyugodni az elszalasztott lehetőség, másnap vissza, ugyan arra a helyre.

Az idő nem változott, a helyzet az előző napi és kezdődött a várakozás. Az egyik úszót vissza a sekélyesbe. Dél körül, az úszó mozdul, kissé merül, megáll és eltűnik...a zsinór megy a dobról (szívem a torkomban),...meg áll...bevágás. Jön, nem nehezen, de jön, látom ahogy a kopoltyúja két oldalt kiszélesedik, ettől a feje kétszer akkorának tűnt ,már készültem a merítőért, mikor éreztem, hogy minden könnyű lesz. A szerelék megvan ugyan, de a csuka sehol. Rosszkedvűen emelem ki a horgot...rajta a bodorka, harapás nyoma sehol, hátában a hármas horog, de mi ez?...nézem és nem hiszek a szememnek, a kis hal farka végében egy másik hármas horog díszeleg. Jobban megnézem, ez a tegnapi horgom, amit elvitt. Megmondom, nem örültem, hogy elment, de valahol a lelkem mélyén megnyugodtam, hogy mégsem akadt fel (ennek tanúbizonyságát adta).

Nem mondom,nem kis fej törést okozott,hogy a horog,hogy került ilyen szakszerűen a bodorkába,de erre a választ mindenki fantáziájára bízom. Azóta azt a helyet, ahol az esemény történt, nem látogattam, mert ahol ilyen" jól nevelt" csukák vannak, hogy ami nem az övé vissza adja, ott az erkölcsi érzésüket tiszteletben tartom.

Megjegyzés: bár csak elmondhatnám ezt a mi világunkra