Hú,de cikiii! 4.rész

„Tévedések vígjátéka”



Fiatal kezdő szakember voltam,(1962) akinek az volt a kötelessége, hogy munkába kellett menni. Ez a dolog az első pillanatban egyszerűnek tűnik, de ha jobban elemezzük ezt a kérdést, mindjárt láthatjuk, hogy esete válogatja.
Már a kora reggeli felkelés (6 órára már a műhelyben kell lenni) mély nyomot hagy az emberben,(ezt mondják nyomott hangulatnak).
Feljutni a villamosra (akkoriban közel a lehetetlen kategóriába tartozott) lépcsőn lógva, dermesztő hidegben, ugyancsak nem a gyönyört váltotta ki az emberből.
Útközben gondolatban az elkövetkező munka nehézségi foka teszi még nyomottabbá a hangulatot és vajon melyik munkatárs kelt fel „ballábbal,” provokálva a balhét, stb.… stb.… stb.
Szóval ilyen előzmények nehezítik, az amúgy is az éppen felnőtt kort elért fiatalember életét, vagyis engem. Valójában másra számítottam. Azt hittem, ha már felnőtt leszek, minden olyan egyszerű, magától értetődő lesz. Miből gondoltam? Hát abból, hogy mindazt az általam vélt nehézségeket, a felnőttek szó nélkül, természetesnek veszik.
Azt, hogy hajnalban a Körtéren a villamos lépcsőjéről leugorva, futva az ott lévő vegyesboltba, tumultus közepette, közelharc árán megvenni a reggelit, loholni az éppen bent álló (vagy induló) HÉV.-hez, amire nem biztos, hogy fel lehet férni és ezt mind természetesnek találni, hát ahhoz edződni kell
Egyik alkalommal „csoda történt”. Máig sem hiszem el. A vegyesbolt kongott, kényelmesen vásároltam meg a szokásos reggelimet, kettő kiflit, 10 dkg. párizsit és gyorsan ballonkabátom zsebébe téve indultam a kritikus átszállási pont felé. Itt ért a másik csoda, a HÉV. bent állt, utas alig, úgyhogy kényelmesen helyezkedtem el a peron sarkában, (nem kell megijedni, ez az esemény csak egyszer fordult elő). Örömöm nem sokáig tartott, mert a járgány nem indult, (az istenért sem) csak állt,.. csak állt és a nem kedves utasok egyre többen nyomultak…csak nyomultak, mígnem a kocsi úgy megtelt, mint halak a szardíniás dobozban.
A préselési hadművelet következtében a hátam a sarok alakzatát vette fel, elölről egy fél fejjel alacsonyabb, puha testű, molett hölgy nyomult szemben a testemre. Haja állandó birizgálást végzett az ajkamon, amit ő nem láthatott, mivel az arca szorosan a kabátom gombja mellett „lavírozott”, erősen koncentrálva a levegővételre.
Mikor már minden utas felvette a lehetetlen pózt, éles füttyjel kíséretében döcögve elindultunk. A döccenés hatására a kis „Molly” a mellkasomon majd leharapta a kabátgombom, amit én azzal viszonoztam, hogy nagyokat fújtatva próbáltam a hajtincseket a számból eltüntetni, (nem sok sikerrel) mivel ingajáratban állandóan visszatért.
Az első megállónál oly nagy nyomást kaptunk, (ilyen lehetett a háborúban a légnyomás) hogy a „kisgömböc” úgy rám tapadt, mint pióca az áldozatára. A döccenéseknél erősen fészkelődött, izgett, mozgott és egyszer csak megpróbált felnézni, (nem sikerült) így csak a mélyből feljövő motyogásra lettem figyelmes, aminek tartalma, „nem szégyelli magát, fiatalember,” és a fészkelődés egyre intenzívebbé változott. A döccenők jöttek, a „baby” izgett, mozgott (már ahogy tudott) és a légzésén éreztem, hogy erősen piheg (szegényke, tényleg nagyon nyomták). A harmadik megálló után a „kicsike”, már nem nyüzsgött, megnyugodott, mint aki már beletörődött sorsába és erőlködve, a fejét felemelve nézett az arcomra (hál istennek a hajtincsektől megszabadultam) és mosolyogva kérdezte, hogy „nagyon zavarja a hajam?” Az előzetesek ellenére udvariasan válaszoltam, „á, ugyan, nem is éreztem”, de ekkor hirtelen felismertem az abszurd helyzetet.
A kifli. Igen, a kifli a ballonkabátom zsebében. Ezért kellet az első pillanatokban szégyellnem magam és most még mindig azt hiszi a „kis édes”, hogy személyes varázsa nálam érzelmi alapon működik. Most, hogy ennek tudatában lettem, zavaromban, próbáltam a kiflit valahogy olyan helyzetbe hozni, hogy lehetőleg ne a géppuskacső előretolt állapotát mutassa. Be kell vallanom, ez a manőver nem sikerült, mivel a kifli csücske a „puha testbe” úgy beágyazódott, mint a „cövek”, se ki…se (inkább be), így kénytelen voltam tudomásul venni, hogy személyem jelen esetben másodlagos szerepet tölt be. Minden esetre a kellemes mosoly, amit felém küldött, jólesett.
Az ötödik megállónál kiürült a peron, leszálltunk és az „áldozat” mellettem gurulva kacér pillantásokat vetve kérdezte,(mintha örült volna) „maga is itt dolgozik?”
„Igen”, hangzott el részemről a válasz és úgy tartottam „feernek”, hogy ezt a véletlenszerű helyzetet tisztába kell tennem. Nagy nyugalommal elővettem a zsebemből a kiflit, (a főszereplőt) és a hatás kedvéért leharaptam a végét. Mosolyogva kérdeztem, hogy „kér?” de ő azt válaszolta, hogy „köszönöm, már nem.” Kényszeredetten nevetett, de éreztem, hogy „egy világ omlott össze benne.”